Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 1. szám - JELENÜNK - Suha Andor: Gondolatok Budapesten, az A utcában

Gondolatok Budapesten, az A. utcában

Neon hirdeti, ez itt az n.-i Február 24. Mg. Tsz. borharapója. Számoljuk a lépcsőt lefelé, egy, kettő, három ... Belépünk, kellemes helyiség, pincemeleg, tisztaság, egyszerűség, rend. Asztalok, poharak, emberek, halk zsongás. A pulthoz lépünk. Csinos, 40 körüli hölgy, hatalmas tál főtt tojást tesz elénk, azt mondja, friss, tessék parancsolni, most főztük. Megköszönjük, bámuljuk a fekete táblát, nyolcféle bort hirdet, ismerősünk mindahány, jellegük a mi tájunkról valók. Zamat, illat, búké, melegítő, andalító hatás.

Mennyi sok postás, nem is tudjuk, miért. Mindenki kedves, józan és segít az újonnan érkezőknek, a csaposnak, a csinos hölgynek. Nekünk is segítenek, mit tudják ezek, új emberek, többen is mondják a rizlinget.

Bámulják a feliratot: „In vino veritas”. összemosoly- gunk kissé bölcsen, a társam szemén látom, az enyém is ilyen lehet. Valaha ettünk a tudás fájáról, férfi létünkre ismerjük a szülés kínját és örömét, pedig csak bábák voltunk. Ezt a tsz-t mi kétszer segítettük a világra. Amikor én felcsereskedtem a családi áldásnál, éppen 24 éves voltam. Másodszor, nyolc évvel később, ő, a társam is, éppen 24 éves fejjel rakta tisztába N. falu újszülöttjét. De nem is jó így. Akkor 1956-ban, ott N.-ben gyilkosság történt, gyilkossági kísérlet a szövetkezet ellen. Szerencsére csupán a klinikai halál állt be. A biológiai pusztulástól ez a fiatalember segített megmenteni az akkor már dúsgazdag, multimilliomos tsz-t.

Szórakozottan törjük a tojás héját, kóstoljuk a „saját termésű” háztáji borunkat.

öt kilométer kerékpárral semmi. Semmi az Alföldön, júniusban, hajnali pirkadatkor. Sőt, élvezet. Arrafelé, a hegyek között, februárban 5 kilométer kerékpáron kín- szenvedés, pedig nem volt hideg, legalábbis nem fagyott. Éppenséggel szakadt. A falut két hegy lábához ragasztották az istenek, még inkább a földet túró parasztok. A harmadosztályú út halkan csobogó patak mellett vitt. Tiszta vizű, hegyi patak volt, hol elhagyta őt az út, hol találkozott és örömében ölelkezett vele. Messzire sohasem kanyarodtak el egymástól, fülem mindig hallotta a víz kedves csobogását. Jólesett a koromsötétben, hogy nem utazom egyedül. Igaz, a víz a hegyről le, a városnak folyt, éppen fordítva, mint az én nehéz kerekeim.

Szegények voltunk, a megyétől nemrég sírtunk ki egy kis pénzt, új nyerget csináltattunk és kicseréltük a gumikat. Lámpára nem jutott, reflektorom nem volt, viszont a párt tekintélye már enyhítette a rendőrök szigorát. A városban persze. Elemlámpa, szerencsésebb estéken, éjszakákon a holdvilág. De ez az este nem volt szerencsés. Szakadt, a sötétség a lelkemre ült, el sem hagytam a várost, már kiöntött ürge voltam, tapostam a pedált, éreztem, a hátamon gőzölög a kabát a belső melegtől. Emelkedő, völgy, emelkedő, völgy, százméterenként tették változatossá az utat. Örám nem volt, csak érzésre, ösztönre mentem. Lefelé rohantam, már pislákolt a falu.

Négy vagy öt métert repülhettem. Hogy ennyit, onnét tudom, mert a kerékpáromat tőlem jó öt lépésre találtam meg. Az utat elzárta a lecsúszott sárlavina, stop, és engem repített a newtoni tehetetlenségi erő. Burleszk,

valóságos burleszk. Melyik is vagyok én? Stan vagy Pan? Csakhogy ők a habostortába estek arccal, én pedig a sárba. Ezeket nem gondoltam ilyen pontosan végig, ezeket csak éreztem. Gyerünk a patakhoz, először a jármű, aztán én. Kegyetlenül hideg volt a víz, a fájás a kezembe ütött, sírhatnékom volt, káromkodtam. Letörve karikáz- tam a faluba, köröttem ugattak a kutyák, elvadult din- gók falkája, némelyik a bokámig merészkedett.

Megérkeztem, rúgtam még vagy kettőt a kutyák felé, belestem a rosszul világított szobába, aztán bekopogtam a párttitkár ablakán. Kinyitotta az udvar ajtaját, kezet ráztunk, belerúgott oldalgó kutyájába, betessékelt a pitvarba. A szobában hatalmas dobkályha lobogott, a titkár felszította a petrót. Rám nézett, a lavórba vizet öntött, feltette melegedni a kályhára. Hálás voltam, nem nevetett. Pálinkával kínált.

Molnár, a párttitkár 45 éves, hófehérre őszült, kreol bőrű, szikkadt férfi volt. Ravaszkásan okos tekintet, egyenes, de városiasán művelt beszéd, félig városi, félig falusi öltözet. Palócos kiejtés alig érződött beszédén, ritkán, legfeljebb pálinka helyett pályinkát mondott. Szülei módosak voltak, a gimnázium után a fővárosba szakadt, nyomdász lett. Nemrég jött haza, szülei meghaltak, maradt utánuk 5 hold szőlő, meg a porta, és a főváros nyomdájából az ólommérgezés.

Idehaza megválasztották a kommunisták titkárának, a nagyvárosban a háború alatt is az volt, vezesse hát ő, a tanult ember a világosságra őket.

Öt hold szőlő, meg a rongyos porta nagy vagyon. Eszerint nézve a helyzetet, gazdája nem is a mi emberünk, a jegyző úr is azzal jön a gyűléseken, hogy néki csak vasalt nadrágja van, de a bort Molnártól veszi.

A titkár tűrte, tűrte, aztán megharagudott, bejött a járáshoz, nem kell őnéki semmi, amije van, haláluk előtt az öregék szüretelték, ő meg nem issza azt a tengernyi bort, a patakba nem öntheti, az vétek.

Politikailag is művelt ember volt, rögtön előállt a javaslattal, hogy alakítanának egy szövetkezetét. De baj volt, N.-ben a kommunisták közül alig volt néhánynak földje, szőlője. Akinek volt, az meg nem akarta a közöst. A jámborabb fajta azt mondta, még egy évet kéne várniuk tán, hogy ne ijesszék el a falut. Az indula- tosabbja meg hallani sem akart az egészről. Mondta nékik Molnár, ott, a szemükbe, hogy nem így van az, emberek, maguk a termést féltik, nem a falut, de a szép, okos beszéd mitsem használt. Molnár másodszor is fölállt és bejelentette, hogy ő az egész vagyonával belép a szövetkezetbe. Viszi az öt hold szőlőt, a portát, a 80 hektó borát, ha a többiek is jönnek, hozzák a magukét, lesz min osztozni. Rá is mutatott, ez a szoba lesz az iroda, elvezeti ő azt is, ha megbíznak benne, hiszen jól ismeri a betűket meg a számokat. De nem büdös őnéki a munka se, megy ő szőlőbe is ...

Erre az esküvőre érkeztem én ide. Fogalmam sem volt, hogyan zajlik majd le az egész. Viszont Molnár, a falusi párttitkár, akkor már mindent tudott, amit egy átlagember, átlag életkorban abban az időben tudhatott.

Lassan összegyűltünk, engem nem nagy figyelemre méltattak, Molnár volt itt a felkent próféta. Nem is volt sok kecmec, amikor meghallották a 80 hektót, hogy az is az övéké, meg a jövő év 80 hektója is, aláírták a pa22