Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - JELENÜNK - Sereg József: Károlyi Mihály nyomában
pírt mindahányan. Megint kisüstit ittunk a Molnáréból. Jó hangulat volt. Aztán egyenként elszállingóztak, mi a titkárral elmentünk a községházára, jelenteni a dolgot a jegyzőnek, bírónak, legyenek szívesek tudomásul venni, hogy N.-be is betört a fejlődés. A jegyzőnek leesett az álla. Dörzsölt úriember volt, csak egy másodpercre esett ki szerepéből, azonnal felugrott, gratulált Molnárnak és a járásnak az eredményekhez és meghívott bennünket a mellette hápogó, dagadt bíró portájára, harapjunk valami kis disznóságot. — Közösen vágtuk, de Kis B. András nagyon érti a fűszerezést, az asszony meg a toroskáposzta-főzést, ők dolgozták fel a jószágot — bökött a jegyző a bíróra. Megérkeztünk, rangosabb porta volt, mint a Molnáré, az udvar is felcementezve és a hatalmas eperfa sötétje alól három kutya is ugatott ránk. Az egyik el is szabadult, tán meg sem volt kötve, de ezt később, már hazafelé magyarázta nekem Molnár. „Előre ki volt ez csinálva” — dörmögte hosszasan. A hatalmas komondor Molnárra vetette magát. A férfi sértetten, szigorúan a házigazdára nézett, azután a jegyzőre, ezzel egyidőben hatalmasat rúgott a kutya hasa alá. Vonyítás, fel az égre. — Ejnye, Bodri, hát illik a vendégeket így fogadni, nem mész a fenébe? — dadogta a bíró. Az asszony nyitott ajtóban, a konyha világában állt. Hátára keményre tömött zsírpárnát raktak az évek, a barhet blúzban, elől, két nagy futball, arca is zsíros, nyájas. Invitál, negédes hangon, kerüljenek beljebb. Odabent villany, tisztaság, súlyos sült zsír- és hússzag. A lócán ül a katolikus pap, előtte pálinka. A jóisten se hinné róla, hogy az, most civilben van, hatalmas, tagbaszakadt férfi, haja vörös, arcát — alkotói — kőből faragták és teleszórták vörös szeplőkkel. Az asszonynak az arca, neki a beszéde kenetteljes. Pálinkával, borral, étellel kínálnak bennünket. A pap is szóra nyitná a száját, de az asszony megelőzi: — Oszt’ mennyien vannak, Molnár úr? — kérdi. — Nyolcán — válaszolja a kérdezett. — Nálunk több cseléd volt annak előtte, hogy bej ötKárolyi Mihály nyomában 1978 nyarán Károlyi Mihálynéval Budapesten, a Károlyi-palotában beszélgettünk a történelmi időkről. Most szegődjünk a jelen sarkába és keressünk fel néhány Heves megyei községet, olyat, ahol közvetlen szálak kapcsolódnak Károlyi Mihály személyéhez, ahol élő kapcsolattá szövődhetett a történelem. • Párád utunk első állomása. Ha az ember a régi, hegyi úton Mátraháza felől közeledik, a Kékes mögé kanyarodva, Európa egyik legszebb völgykatlanába érkezik. Délről a Kékes északi oldala erdőrengetegeivel magasodik, északról lankásabb hegyoldalakká szelídül a Mátra, a kanyarban jobbra a gyógyforrás kútja és mögötte a sasvári kastély romantikus tornya köszönt. Tovább, az út mellett, Párád felé, kedves hegyi patak bukdácsol a kövek között. Csend és harapni való, tiszta letek az oroszok a faluba — röhög bamba képpel a bíró. — Magyar ember maga, Molnár úr? — fejel rá az asszony. A jegyző és a pap hol egymást, hol a cipőjük orrát vizsgálják kitartóan, arcukon alig tudják leplezni az örömöt afelett, hogy az alja munkát elvégzi helyettük ez a két bamba ember. Molnár érti a szituációt, hogyne értené, engem oldalba bök, fogja a kalapját, illendően elköszön, az ajtóból visszaszól még: — Hallja-e, Kis B. András, kösse meg az ebeit, mert beléjük eresztek néhány ólmot. Bár, lehet, nem is ők érdemelnék... 1956 őszén nagyszerű termést takarítottak be, jól fizetett a szőlő, túljutottak a multimilliomosságon. Akorra a régi kerékpárok, meg néhány okos, kedves szó már teher- és személyautókat szült, csirkefarmot, keltetőházat, gépet, mindent, ami egy mezőgazdasági nagyüzembe illik. Kis B. András, egykori bíró kezelte a borházat, meg a pincéket. A felesége, ha a városba tévedt, jó kedéllyel hencegett a piacon: embere állandóan pénzjutalmat kap az elnöktől. És akkor, a vérzivataros időkben, megint előbújtak valahonnét a fekete bogarak, rágni, szétcincálni a szövetkezetét. • — Az én dolgom sem volt könnyebb — mondja társam és tudom, hogy igazat mond, hiszen akkor ő már sok száz ember érdekét védte. Akkoriban felbolydult méhkas volt e táj, osztották az ingyen bort, ittak az emberek, tán az is nemet mondott a közösre, akinek igenre nyílt a szája. Álmodozgatunk még a társammal, csöndben, halkan. A borharapóban dolgozók városi emberek, lehet, sohasem jártak N.-ben, miért is jártak volna, munkahelyük itt van az Alkotás utcában. Kalapot hát nem emelnek nekünk, de azért kedvesek ismeretlenül is, útbaigazítanak minket a borok világában. Suha Andor vegő, szálegyenes bükkök és üdezöld bokorzuhatag az út két oldalán. És máris elénk villan a helységjelző tábla: Párád. A főutcán úgy találomra kiválasztok egy házat, és a véletlen játéka, a háziak ismerősök. Tanárembernek két évtized után bizony már a véletlen is ismerőssel kedveskedik. A családfő fogad, fiatal férfi, az üveggyárban dolgozik Parádsasváron, udvarias és megfontolt munkásember. Körülvesz a család; nagymama, feleség, gyerekek. Az asztalra liter bor kerül, és ismerősök közt, feszélyezett- ség nélkül kezdődik a beszélgetés: A nagymama beszél: — 1946-ban, a felszabadulás után, hazajött Károlyi és akkor itt, Párádon is járt. Nagy újság, nagy ünnepség volt a faluban. Sorfalat álltunk az út két oldalán. Nálam is egész öl virág volt. Szemrevaló legények lovas bandériumot szerveztek és a falu vezetői ünnepélyesen fogadták őket. Károlyi gróf Recsk felől érkezett a feleségével együtt. 23
