Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Simkó Margit: A színésznő
A színésznő A főpróba teljes gőzzel folyt. A színészek a színpadon ágáltak, az ügyelő izzadt, magán érezte a rendező örökké lázas tekintetét. A szerző a színfalak mögött ne- kitámaszJkodott egy díszletoszlopnak, és úgy érezte, hogy újra kellene írnia a darabot, mert így, ahogy van, katasztrofális. De csak belül volt így kiégve, kifelé a statisztáktól kezdve a hősszerelmesig mindenkinek magabiztos képet vágott, mint aki biztos a sikerben. Csak úgy sugárzott róla az optimizmus; kezdő korától ezt tette, és ez a módszer kitűnően bevált. — Duse sem csinálta volna ilyen ragyogóan — csókolta meg a hősnő kezét, és még hozzátette — a maszkod olyan tökéletes, hogy ha nem ismernélek, te gyönyörűség, tényleg elhinném, hogy halálos beteggel állok szemben. Köszönöm neked, kincsem ... — nagyon kellett igyekeznie, mert Bihari Anna először vállalt olyan szerepet, melyben fiatal nőből szinte a néző szeme láttára változik át vénasszonnyá. — Hízelegsz, de jólesik — mondta a színésznő, és sietett az öltözőjébe, hogy felvegye az új maszkot; a szünet alatt húsz évvel kellett öregednie. Az igazgatói szobában felcsengett a házitelefon. A porta jelentkezett. — Bihari művésznőnek sürgönye jött. Beküldjem az öltözőbe? — Küldje ... azaz várjon csak — gondolta meg a titkár. Egy pillanat alatt mérlegelte a helyzetet: — mindjárt kezdődik a harmadik felvonás... a sürgöny vagy gratuláció, vagy Szása, az ráér... de lehet, hogy valami kellemetlen hír, és felizgatja a művésznőt, akkor meg különösen ráér... — Halló, küldje fel ide hozzám .. . igen, az igazgatóságra, majd átadom. Megvárta a harmadik felvonás nagy zárótapsát, zsebébe dugta a sürgönyt, és lement az öltözőkhöz. — A művésznő még nem fogad — nyitotta ki kopogására egy résnyire az ajtót az öltöztetőnő —, majd ha lemaszkírozta magát. — Nem megyek be, csak ezt a sürgönyt adja át, egy órával ezelőtt jött. — Sürgöny? — kérdezte Anna, de nem hagyta abba a lemosást. A zsíros kenőcs fél arcáról már eltüntette a ráncokat utánzó sötét színeket, és mint ilyenkor mindig, Anna elégedetten nézte varázslatos megfiatalodását. Letette a gömbbé gyúrt vattacsomót, és anélkül, hogy elfordult volna a tükörtől, az öltöztetőnő felé nyújtotta kezét. — No, add már ide ... Felszakította a táviratot, elolvasta, és kiejtette a kezéből. Az öltöztetőnő hozzáugrott, saját testével támasztotta meg a lehunyt szemű, megtántorodó asszonyt. Hosszú szolgálati évei jogán ő is elolvasta a sürgönyt: „Anyánk súlyos beteg, gyere azonnal. Bátyád.” Egy pillanatra maga sem tudta, mit csináljon, aztán sietve mosni kezdte a színésznő arcának másik felét, közben megnyugtatóan motyogta: — Nem kell mindjárt úgy megijedni, nem lesz az olyan veszélyes ...........holnap premierünk van, így nem l ehet utazni.. . hogyan is tudnak ilyen sürgönyt küldeni egy művésznőnek? Mintha a színházból csak úgy el lehetne szaladni! Egy termoszból feketét töltött, és átfogta a színésznő vállát. — Igya meg, drágám — mondta. Anna sosem kedvelte Ruzsnyáknét, de eltűrte, mint sokakat a színháznál. Most azonban hálás volt neki, úgy adta a kezébe a bögrét, mint... Engedelmesen kortyolta a forró kávét. — A kosztümömet, de gyorsan . . . nem fogadok senkit, senkit, érted? Holnapra visszajövök. Magára kapkodta a ruháját, aztán néhány sort írt egy papírosra az igazgatónak, de meggondolta magát. — Kapcsold az igazgatót. — Itt Anna . . . kérlek, Dodi, nem mehetek föl, azonnal utazom, az anyám súlyos beteg . . . nem, nálunk nem sürgönyöznek hiába ... Holnap reggel itt leszek ... mit bánomén, akasszák fel magukat, majd te hazudsz nekik valamit, mondd, hogy... Dódikám, neked magyarázzam? Ne kínozz, teljesen kikészültem . . . mondtam, hogy tízkor jelentkezem ... persze, hogy reggel... Kisurrant a mellékkijárón. Körülnézett. Sehol egy színházi ember. Fiatja ott állt a sárikon, idegességében alig találta meg a kulcsait. Bevágódott a volán mellé, előbb rágyújtott, csak aztán indított. Az autó megugrott, mint egy ágyékba sarkantyúzott ló, s átcsapott a rohanásba. A színésznő gyors egymásutánban szippantott a cigarettából, anélkül, hogy kivette volna a szájából. Fél- kézzel felcsavarta az ablaküveget. Kicsit szemerkélt az eső, és a hűvös levegő belekapott a hajába, a tüdejébe, és ez hirtelen megnyugtatta. Megszabadultam az egész cécótól, — gondolta —, és ezt is a mamának köszönhetem. Aljas vagyok, már mióta nem voltam nála... de ráérek én? Ha igen, akkor ruhapróba, utazás Szásával, az a kis rongy szerelem ... De ő mindig ráért, ha rólam volt szó. . . szegény, milyen csúnya volt, de milyen jó ... és mi vagyok én? Aljas gazember ... ráértem volna ... el kell hoznom magamhoz ... — Megnyomta a pedált... 80 . . . 100 ... 120. — Két óra múlva ott leszek — nyugtatta magát... csak a család ne lenne ott... azók a litániák ... Alig találkozott autóval. Az egyik dűlőről szekér zötyögött elő, és megállás nélkül kanyarodott ki az autó- útra. Lovak, stopp! Megrántotta a kormányt, de nem lassított. Az állatok maguktól megálltak. A boldog falusi élet — gondolta undorral — őrjítő, tespedt sár... Van-e a házban fürdőszoba? — Valamit kellett volna hoznom a mamának, főleg a sógornőmnek ... — döbbent rá hirtelen — jaj, annak kell valamit venni. . . nincs melle és azok a lábak . . . mint egy útszéli faszent... szegény Jancsi... Beért egy faluba. Lelassított. A kertes házak közül kirítt egy nagy, üvegkirakatos üzletház. Elcsodálkozott, és lefékezett előtte. Sietve vett két nagy doboz csokoládét, aztán eszébe jutottak a gyerekök, és vett két kisebbet is. Virágjuk van? Ez élelmiszerbolt kérem... — És ital? Azzal szolgálhatunk, erőset vagy... — Egy vodkát vagy baradkot... Nem, nem kell becsomagolni, autón vagyok. Kékre festett fatábla jelezte, hogy megérkezett. Keresnie kellett a házat, csak a két régi diófáról ismert rá az új kerítés mögött. Eszlingeni rolók, brezolitos malter ... Lábával megzörgette az ajtót, majd hirtelen észrevette a csengőgombot is. Ez is új .. . A sógornő nyitott ajtót. Meghízott kissé, mióta nem látta, és levágatta a haját is. Megcsókolta a bátyja feleségét, és karjaiba tolta az ajándékokat. — A marna? 9
