Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Simkó Margit: A színésznő

— Haldoklik — vágta belé a rég előkészített kést a sógornő —, én munkába sem mehettem, mert valakinek mellette kell lenni.

— Igen köszönöm, Teréz.

— Nem kell köszönni, te küldöd a pénzt, én ápolom. Én a saját anyámat is ápoltam, el is temettem, ahogy illik. Gyere.

A színésznő rábámult. Érezte, hogy elhagyják az idegei. Ennyi ridegség egy emberben.

— Nem lesz rossz a mamának, ha ilyen hirtelen . ..

— Annak már semmi sem rossz, nem ismer meg úgysem. Erre gyere, a kisszobában fekszik.

A kisszobában félig lehúzott redőnyök homályában csak a fehér ágyhuzat mutatott irányt. A kínos tisztaság, a kegyetlen rend már tömjénfüstöt lehelt. Az éjjeliszekrényen orvosságos üvegek, egy pohár víz, az ágy alatt éjjeliedény. Az ágyban vastag hálórékliben mozdulatlanul feküdt a mama. Teréz az ágy fejéhez állt, karjait összefonta a mellén, és figyelt.

— Gyere már, mélyen alszik — mondta türelmetlenül —, nekem meg nagymosásom van. Sok a gond a mamával. Mindjárt itthon lesz a férjem, meg a gyerekeim, ráadásul, még te is... nekem vacsorát kell készítenem. Ha valami történne, a konyhában megtalálsz.

— A férje . . . nem a bátyám, az övé, a gyerekeim, a mosásom, a házam ...

A színésznő leguggolt az ágy mellé. Az alvó megnyúlt arca sárgán világított a párna fehérségében. A fején szorosra kötött kendő, mint a halottakén, hogy le ne essen az álluk. Keze alaktalan kagylóként, mozdulatlanul hevert, az ujjakból semmi sem látszott. A színésznő megérintette a kezét.

— Mama — mondta, mamácska . . .

A beteg nem mozdult. Közelebb hajolt hozzá.

— Mamácska — mondta majdnem kiáltva — itt vagyok, ne büntess, ne halj meg, elviszlek magammal. . . én nem akartam így, el kellett volna jönnöm sokszor, tudom, de nem bírok többet... én szeretlek, gyere visz- sza, ha csak egy pillanatra is, mama . . .

Ráborult a nagy dunyhára, mely lesüppedt, mintha alatta nem volna semmi; annak az aszott fejnek aszott volt a folytatása is, elveszett a pihékben. Hüppögve sírni kezdett, mint gyermekkorában, ha nagyon kikapott. Zsúfolt, zajló életében eddig sosem tapasztalt érzés kerítette hatalmába: most egyedül volt, egyedül az anyja mellett, aki elmenni készül, vagy talán el is ment.

Valami meglökte, hirtelen nem tudta, hol van. A mama karja megmozdult, lassan a levegőbe emelkedett, és ott körözni kezdett, akár a szél lengette vékony faág. Egyszerre kinyílt az összezsugorodott ökölből két ujj, remegve tapogatózott a levegőben, mint a csigák nyúlványai. Aztán a másik kar is felemelkedett, és kutatva bökdöstók hol az üres teret, hol egymást.

— Mama, látsz engem?

Az öregasszony nem felelt. Kezein mindig egy ujjal több nyílt ki, és karjai mind gyakrabban köröztek, kapcsolódtak össze, és távolodtak egymástól, igyekeztek megkapaszkodni valamiben, mint a fuldokló az alámerülés pillanatában.

Anna feléje tárta a karjait, és rémült kíváncsisággal figyelte, mi fog történni. Az egyik köröző kar elérte őt, és gyengén belekapaszkodott, aztán a másik tett néhány céltalan mozdulatot, míg el nem érte a feléje nyújtott kezet, hogy hozzásimuljon.

— Mama, nézz rám, mamácska!

De a mama szeme nem nyílt fel, csak a két vékony ajak egy résnyire: Te ... te ... te ... — lihegte.

— Mama, én vágyóik, Anna, a lányod. Itt vagyok, mondd, megismersz?

— Te ... te . . . te ... — ismételte eszelősen az öregasszony. Kezei görcsösen tapadtak a lánya karjára, s egyszerre torz mosolyra rándult a szája. Aztán a szorító ujjak nyíltak szét, és a vékony karok ernyedten hulltak a dunyhára. A színésznő hozzábújt. A mama arca pillanatok alatt kisimult és megszépült.

Már bealkonyodott, mikor megjött a bátyja. A sógornője is bejött a két gyerekkel. A mama addigra már összekulcsolt kezekkel feküdt a dunyhasírban.

;— Meghalt a mama — mondta Anna.

A két gyerek ijedten húzódott az anyjához.

— Megismert? — kérdezte a bátyja. — Nagyon várt szegény . . .

— Mi elbúcsúztunk tőle — szólt a sógornője, megnyomva az első szót.

— Ti szerencsések vagytok, engem nem ismert meg — tartotta meg magának Anna az utolsó ölelkezés titkát, és megsimogatta az egyik lányka fejét.

— Liliomszagod van, Anna néni — bámult rá a nagyobbik gyerek. Legutóbb rózsaszagot mondott, de azóta egy év telt el, elfelejtette. A színésznő kinyitotta a táskáját, és kivette ezüst flakonját. Ezt neked adom — mondta — és ezt neked, nyomta a kisebbik kezébe a keretes tükröt.

— Nálunk vetettem neked ágyat, a vacsora is kész, itt kinyitom az ablakot...

— Nem, köszönöm, Teréz, én itt alszom a mamánál a díványon. Reggel korán kell indulnom, este peremierem lesz. Jancsikám, értesíts majd a temetés idejéről, eljövök. Ha van kéznél nyers tej, azt meginnám, tégy be, ha akarsz, egy pohárral. Cigarettám van.

Egész éjjel nem hunyta le a szemét. Hajnalban menekült ki a faluból, vigyázva, hogy zajt ne üssön az autóval. Az agya zakatolt. .. egy fürdőt, egy hideg zuhanyt . .. legalább kicsit aludni, hogy el ne felejtsem a szöveget... felhívni Dodit, nem, előbb Szását. .. mama . . . milyen csendben vívódott, de megismert, egész biztos megismert... engem keresett, szegénykém, előbb az egyik karjával, aztán a másikkal. . . nem látott már, csak keresett... az ujjai, hogy kinyíltak, mint a csápok, mint az újszülött, akinek a reflexei előbb működnek, mint a látása ... én sematikusan csinálom az utolsó jelenetben . . . Kinyitott szemmel hörgők, mint Lear, felülök, hátraesek . . . mennyivel meggyőzőbb a karok céltalan libegőse és az a kétségbeesett kapaszkodás ... csukott szemmel, már félig szállva a semmibe... meg kell változtatnom a haldoklási jelenetet, ez a körözés, ez valami új, valami más, ezt a karzatról is jól láthatják .. .

Levette egyik kezét a volánról, és megpróbálta. Az autó rohant. Karja hol az ablaküveget súrolta, hol a sebességmutató órába ütközött. Lassan, remegve nyitotta szét az ujjait, aztán gyorsabban körözött. Elkapta az alkotás láza, és felemelte a másik kezét is. Tapogatózva hajlott egymás felé a két kar.

— Igen, így kell csinálni — kiáltott fel rekedten —, ez fantasztikus, egyszerű és hatásos, maga az élet.. .

Az autó magától gurult vagy száz métert, a gép még magán érezte a parancsoló kezet. Aztán felszabadultan ficánkolni kezdett, és megfordult a tengelye körül. A színésznő összerázkódott, két köröző kezével megragadta a kormányt, és lassan sírni kezdett. Utálta magát. Akkor is, mikor a premieren a haldoklási jelenet után nyíltszíni tapsot kapott.

Simkó Margit

10