Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Tasnádi Attila: Mihálitz Pál szintézise
Miháltz Pál szintézise Április elsején töltötte be nyolcvanadik életévét Miháltz Pál Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Népköztársaság érdemes és kiváló művésze, a hatvani tájiképbiennálé ananydiplomájániak (1976) tulajdonosa. Az 1899-ben született mester 1918—22 között Révész Imre irányításával végezte főiskolai tanulmányait, majd 1927-ig továbbképzős növendékként Vaszary János mellett dolgozott. 1928—1946 között a Műegyetem rajztanszékén a szabadkézi rajz oktatója, majd 1959-ig — nyugdíjaztatásáig — az Iparművészeti Főiskola tanára volt. 1924 óta kiállító művész, a két világháború között a KÚT, az UME és a Szinyei Társaság tárlatain szerepelt. Gyűjteményes kiállításai voltak az Ernst Múzeumban (1924, 1944, 1946, 1959, 1969), a Csók Galériában (1964, 1978) és a Műcsarnokban (1972, 1976); önálló kollekcióval mutatkozott be Berlinben (1968) és Szófiában (1976). Kezdetben az expresszionizmushoz vonzódott, később a párizsi iskola öntörvényűbb előadásmódja hatott szemléletére, majd Szentendre vonzáskörébe kerülve a harmincas évek derekán alakította ki önálló stílusát, amit a posztimpressttonizmus, a konstruktivizmus és a szimbolizmus sajátos szintézise jellemez. Lírikus vénájú festő, aki a külvilág jelenségeiben a saját hasonmását keresi, s így ha belül is marad a természetelvűség határain, a látottakból szubjektív szempontjai szerint válogatja ki és írja át a kép számára fontos tényezőket. Ami tematikáját illeti, az a lehető legegyszerűbb: azt festi meg, ahol és ahogyan él. Kisvárosi utcák, öreg, málladozó falú házak, magányos fák, puritán szobabelsők — szűkebb környezetének motívumai kötik le érdeklődését. Ha embert ábrázol, abban is a befeléfordulás, a számvetés gesztusait keresi. Mégis, amikor ezt az érdektelennek látszó témakört a „mit, hogyan” összefüggésében vizsgáljuk, azonnal kitetszik pikturájának páratlanul magas etikai és esztétikai színvonala. Motívumainak megformálása ugyanis lélekkel telített, életet sugárzó. Fegyelmezett kompozíciója, ünnepi zengésű koloritja a legapróbb megfigyeléseket is emelkedetté, bensőségessé teszik. Innen, hogy a legszerényebb témák kapcsán is lényeges dolgokról tud beszélni: átforrósodott előadásában a tárgyak átváltják, fölfokozzák eredeti értelmüket, s egy mélyen humánus világszemlélet megszemélyesítői és propagátorai lesznek. Üjabb képei egy csoportján szigorúbb, lekerekítet- tebb szerkezeti rendben, komorabb színekkel fogalmazza újra megszokott rekvdzítumait, ami a hajdan oly derűs, nyugalmas atmoszférákat drámai izzással, a múlandóságra ráérzett ember tragikus életérzésével tölti meg. Mégis, hangjában semmi lemondás, semmi önsajnáló pátosz, hamisan csengő elégia! Miháltz a halálról is humanistaként gondolkozik, s ha nem is tud megbékélni vele, olyan szükségszerűségnek fogja fel, amitől csak annak kell félnie, aki értelmetlen dolgokra fecsérelte életét. Miháltz Pál a festészetet sosem tekintette öncélú játéknak, hanem felelősségteljes és magasztos hivatásnak. A ráció embere volt és maradt mindig, bár racionalizmusa nem a dolgok dialektikus küzdelme, az ellentétek festői kiélezése, hanem a feloldás, a béke, az anyagi súlyuktól megfosztott tárgyak és formák szépsége, a lét titkai felé mutat. Jóllehet, ha a helyzet arra kötelezte, nyíltan is vállalta a szolidaritást a megalázot- takfcal és az üldözöttekkel. Szép tanúja ennek 1944-es, félreértheteten szimbolikájú képsorozata, élén a kalitkába kényszerített, vergődő madárt ábrázoló „Rabságban” című kompozícióval. Alkata szerint Miháltz nem festő-agitátor, aki tűzbe hozza és közvetlen cselekvésre sarkallja szemlélőit. De mindig közérdekű érzelmektől vezetett alkotó! Újra és újra arról győz meg, hogy a tágabb világ rendje a kis- világok rendjén múlik, ezeknek pedig mi magunk vagyunk a megalkotói, felelősei. A Miháltz-életmű megkülönböztetett helyet foglal el kortársi képzőművészetünkben, s aligha túlzunk, ha a művész számos alkotását a legszebb XX. századi magyar festmények közé soroljuk. Tasnádi Attila VKWÍKKKKXXKKKKKKX'OÍKKKKKKKKJVOOVOOOOCKKKKXXKKKXKXXMXKKKKKKXíOűO0000000050 O OO OOOO-O-O-OO-OO-OOQ-) 1 Novella és szociográfiai pályázat ó A Hevesi Szemle szerkesztő bizottsága novella és szociográfiai pályázatot hirdet. Részvételi feltéteX lek: a novellák mai életünkről szóljanak, terjedelmük a 20 gépelt oldalt ne haladják meg. Egy szerző 2 több írással is pályázhat. A szociográfiáknak Heves megyéhez kell kötődniök, terjedelmük lehetőleg a 9 30 gépelt oldalt ne haladja meg. ó A pályaműveket — jeligésen is lehet — két példányban, gépelt formában kell 1979. december 1-ig be- 5 küldeni a Hevesi Szemle szerkesztőségének, 3300 E ger, Beloiannisz utca 3. 2 Pályadíjak: novelláknál 3000, 2000, 1000 forint; a szociográfiai írásoknál 4000, 3000, 2000 forint. A 9 pályázat első három helyezettje mellett a résztvevő további jó pályamunkákat is közli a szerkesztőbe ség a megfelelő honorárium ellenében. § A Hevesi Szemle >oo>o-ooo-CK>ooo-o<><)<><>oc>o<M>o-ocom<>oo>o<>o<>c<><>ooc<>o<><>oo>ooo>(>oo><>o-oo-o<>o-o-ooK>o-o-o-o-CK>oo>o<>o-c) 8
