Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Farkas Ágnes: Befogadnak?
Befogadnak? Anyám takarított. Vasárnap volt, az utcáról felhallatszott a gyerekek kiabálása. Az orgonabokrokon át láttam a telep házait, a rétet, a patakot. A szomszédból átjött egy asszony, krumplit kérni a levesbe. Az ura elitta a pénzt, és most még kenyerük sincs. A gyerekek éhesek, valamit kell nekik főzni. Beszélgetett anyámmal, nem sietett. Kérdezősködött, hogy érzi magát, jobban van-e már. Anyám beteg volt. Tönkrement a szíve, idegei kikészültek, kórházba vitték. Most itthon van. A szomszédasszony elment. Leültem a gangra és olvastam. Most lehet, apám elment inni. Az utcán két fiú ment lefelé, horgászni indultak. Megláttak engem, és rákezdték: Cigány! Cigány! Nem lepődtem meg. Megszoktam már. Nem tudom, miért kell nekik csúfolni. Mindenkit egy kalap alá vesznek. Csak úgy magamnak (nem volt kedvem visszakiabálni) dünnyögtem: „Majd én megmutatom nektek!” Anyám csendesen megkérdezte: — Mi lesz belőled, fiacskám? — Nem tudom. A nővéreim szerint pincérnő legyek, mert a pincérek sokat keresnek. Más vélemény: „Jó! Jó! Ismerjük! Orvos leszel, meg tanár. Mért nem mindjárt miniszter?” Nem hallgattam rájuk. A tanáraim mosolyogtak, amikor azt mondtam: „Gimnáziumba szeretnék menni”. Nyilván azt gondolták, én is férjhez megyek egy év múlva. De én komolyan gondoltam. Iskolát kellett választanom. Gárdonyi Gimnázium, Berze Gimnázium, Dobó Gimnázium, ezek voltak a terveim. Egész nyáron arról ábrándoztam, milyen lesz, ha egri vagy gyöngyösi diák leszek. Anyám a vasárnapi ebédet főzte. — Menj le a kertbe! — mondta. Hozz föl zöldséget meg répát. Leültem a répaágyásba, letéptem egy marékra való petrezselyemzöldjét és élvezettel szagolgattam. Lefeküdtem. Jó porhanyós, meleg volt a föld. Bemenjek ma Gyöngyösre vagy ne? Várnak a haverok, buli lesz stb. Mikor szoktam rá a cigarettára? Mikor ittam először bort? Azt mondják, én táncolok a legjobban. Akivel járok, azt mindig otthagyom. A szomszédban pletykáltak az asszonyok. A nagymamámat szidták. — „Hát, az a vén boszorkány beleüti az orrát a fiatalok dolgába. Mindenki akkor megy férjhez, amikor akar, igaz-e? Néztem őket. A kertünkből jól lehetett látni a szomszéd udvart. Mezítláb álltak, a szemétgödrök mellett, ruhájuk fénylett a zsírtól. Az egyik fakanállal vakar- gatta a fejét, utána megkavarta vele a rántást. A tűzhelyük az udvaron volt. Mindig ki szokták vinni nyáron. A füstöt az arcomba fújta a szél. — Űristen, hazajött apám! Borzalmasan néz ki már megint. Vagy még mindig? — Na, az ebédnek fuccs! — Mit csinálsz olyan sokáig? — kiabált anyám. Gyorsan kitéptem egy marék répát és rohantam, mert láttam, hogy apám dühös. Eladta a hegedűt. Nagyon szép hegedű volt, szerettem volna megtanulni rajta játszani. Éppen elkezdtem, akkor apám gondolt egyet és eladta. Akkor már nem volt miből innia, így hát a hegedű árát itta el. Tavaly télen anyám elköltözött a nagymamához. Persze, vele mentem én is. Fél évig jártam a nagymamáéknál iskolába. Aztán visszajöttünk, mert az OTP eladta volna a lakást. Apám ugyanis nem fizette ki sose a havi részletet. Miből fizette volna? Sosem dolgozott. Bevittem a répát. Anyám fát vágott az udvaron. A nyárikonyhában borzalmas füst volt. Apám ennivalót keresett, de nem talált. Elkezdett ordítani. Tudtam, hogy perceken belül baj lesz. Szépen elsomfordáltam. — Hová mész? Megint csavarogni, mi? Belőled sose lesz semmi!! Ott fogod hagyni az iskolát! Olyan leszel, mint anyád! Anyám közbeszólt. Mire apám: — Hallgass, te .. . ! És már ütötte is. — Apám! Ne bántsd! Odarohantam. Hatalmas tenyér súlyát éreztem a nyakamon. Elestem, és a fejemet a betonba vertem. Most tűnt föl először: Apám nyáron is csizmában jár. Persze nem furcsa, nincs neki, csak ez. Anyám a földön feküdt. Apám rugdosta. Anyámról leszakadt a ruha, haja kibomlott, szája vérzett. Fölállt, futott ki a kapun, át az utcán. Az útszélen összeesett. Bementem a szobába. Jó akácillat volt, anyám mindig telirakta a szobát akácgallyakkal. Vérzett a fejem. Letöröltem és a szekrényből kivettem egy ruhát. Kivittem anyámnak, fölvette és elmentünk rendőrért. Este a szomszéd faluban disco volt. Oda mentem. Táncoltam egy fiúval, de nem nagyon emlékszem már rá. — Hány éves vagy? — kérdezte. — Tizennégy — feleltem. — Dolgozni mész, ugye? — Tanulni fogok, gimnazista leszek. Körberöhögött és otthagyott. Aztán újra táncoltam valakivel, és úgy jártam vele, mint az előzővel. Hazamentem hajnal felé, lefeküdtem a konyhában és elaludtam. Gyorsan múltak a hetek, és én egyre jobban vártam az értesítést az iskolával kapcsolatban. Aztán végre jött az értesítés, egymás után három helyről. „Helyhiány miatt nem vettük fel.” Nem tudtam belenyugodni. írtam egy levelet a művelődésügyi osztályhoz: — „Vegyenek fel, tanulni szeretnék” stb. Augusztusban újra kaptam egy értesítést. „Fölvettük a Dobó István Gimnázium I. osztályába.” Anyám pénzt kért kölcsön. Megvettük a köpenyt, füzeteket, iskolaszereket. Az unokatestvérem, aki eddig legjobb barátnőm volt, most gyűlölt, amiért tanulni fogok. Beiratkoztam az iskolába. Kollégista lettem. Másodikos vagyok. Elsőben majdnem mindennap bőgtem. Nagyon rosszul éreztem magam. Másnak láttam magam a többiekkel szemben, vagy ők láttak engem másnak, nem tudom. Ha be kellett lépni az osztályba, ahol az osztálytársaim voltak, vagy a kollégiumba, ahol a szobatársaimat láttam mindennap, „minden bajom volt”. Kényelmetlenül éreztem magam köztük. A nevelőtanárom azt mondja, beképzelek magamnak mindenféle hülyeséget. Nem tudom, de elsőben azt mondták rólam, hogy „kis hülye”. Elfogadtam, nem is akartam más6
