Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Cseh Károly: Kiáltások
nak látszani. Ha tudtam, ha nem, nem feleltem, ha kérdeztek. Bamba képet vágtam, és le van tudva. Év végén majdnem megbuktam, matekból. Egyszer angolórán ezt írtam az egyik lánynak: „Júliám! Nem tudom, miért utáltok ennyire. Tudod, sokszor azt gondolom, hogy mindez csak azért van, mert cigány vagyok. Ha te is cigány lennél vagy én is magyar, rögtön más lenne a helyzet. Megértenél. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni magamat. Szeretnék megváltozni, megjavulni, leérettségizni. Hát, igen. Én, aki sose tanultam meg egy leckét sem, nem írtam le egy házi feladatot sem (otthon nem lehetett), tőlem a kutya sem kérdezte, mi van az iskolában. Most hirtelen belecsöppentem ebbe. Mindenbe, ami itt van. A kollégiumi szabályok, házirend stb. Egy év nem elég, hidd el, ahhoz, hogy megszokjam. A többieknek köny- nyű, ők otthon is hasonlóan éltek. Este nyolckor már otthon kellett lenniük stb.” Sok mindenről leszoktam már. Miért néztek így rám? Ä! Az én bőröm sötétebb, hát persze! Na és az átlagosnál érzékenyebb vagyok, tudom. Na és tavaly volt egy igazgatói rovom, mert kinn maradtam a városban, ezt is tudom. „Júliám! Színésznő szeretnék lenni. Az én életem más volt, mint a tiéd. A nővéreim már 15 éves korukban dolgoztak, anyám még előbb, már 10 éves korában. Értsd meg, tanulni akartam és akarok. De nekem nehezebb, mert... Megszólal az angolóra végét jelző csengő. Kitódul az osztály a folyosóra. Három lány jön a folyosó végén. Két szőke és egy kis fekete hajú, fekete szemű, barna bőrű. Nevetnek. Szaladnak le a büfébe. A kis fekete egy pillanatra megáll, elkomolyodik. Befogadták? Farkas Ágnes Cseh Károly verseiből „A vers az élet és a világ ajándéka, átélt élmény, az emberekhez való tartozás izzítja nemessé. Ezért van igaza Devecseri Gábornak, amikor arról ír, hogy a költő belelobogja magát a világba. „Európa mellkasán, szívközeiben” szeretnék élni, hogy érezzem szívdobogását, hogy ritmusára én is dobogni tudjak. Első verseimben sok volt az idegen anyag, de hiszem, hogy magasabb hőfokon kiolvad belőlük minden tisztátlan elem. Csak a világot járva, el ne veszítsem iránytűmet, az embereket.” KIÁLTÁSOK I. vagyok vízsugarakat legelő nyár-délelőtti portól tikkadt, mint az állat ha kiégett mezőn nyerszöld fűre lel napsütés-mosolyű kölykök koszorújában vagyok reggeli fényben nőfehérségű várromokra bámuló és rágondolok a szerelem romjaira amit zöld repkényként fon be az idő vagyok utak színpadán autó-ringatta bábu vagy fáradság-főnix s eléget az álom de a hajnali nap: a lélek fénye poraimból újjászül és a városok fák tavak emberarcok továbbélhetnek vagyok pirkadatoktól elsárgult gyertyaláng amit elfújnak ha felkel a nap s újra fellobban- tanak sötétedéskor de én fogyok és fogyok minden múló nappal! jó lenne ha rákká változna az idő de egyszál magamért? II. hittem volna babonáknak mikor fejem fölött filléreket dobáltam egy ókútba diák-hevülettel majmolva a szokást? hittem volna hogy ez a visszatérés kútja lesz: mágnes-vidék s hiába próbálom szétszakítani körét a kényszervonzerőnek fogamat csikorgatva? hittem volna hogy aki vágyik mindent átélni néha leül az utak szélére porlepte füvek szemét közé megvédeni ami mögötte van s ami tán védi egymásra utalva mint fegyverével a katona s éppolyan védtelen? hittem volna hogy a filléreket nagy egészemből szórom s felváltatik! felváltatik! az olcsó csobbanás visszhangja át- kozódássá az élet pillanatokká? III. vagyok aki meghalna valamiképpen csak az emlékezet fosztó glóriája őrizné: a gyertyaláng után nem marad foszfo- reszkálás a sötétben és nem marad kegyelet sem Vagyok aki ím naponta-hajszálanként őszül lélekben s egy-egy hajnali felriadásban úgy érzi lehűlt por vagy kivénült bohóc tavasz-színpa dán vagyok akiért még kiáltsatok: ébredjen fel átélni önnön arcán a reggelek napfényhavát tisztán s a züllesztő távolok: mámor-pusztaság felé hajszolt katonát világítsa be emberi égő-csipkebokrotok 7
