Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Utassy József: Itt
— Itt maradhatnék, ha akarnád. — Ugyan, mit akarhatnék én, csúf cigány? — és bizony isten, már sírni kezdtem. — Ügy szól a varázslat — vágott közbe —, hogy ha földi ember felesége leszek, soha többé nem hagyhatom el a földet és földi ember módjára kell élnem. — De akkor meg kell halnod. — Te is meghalsz. — Én csak egy csúf cigány vagyok, de te szép vagy, és tündér vagy — mondtam, pedig reszkettem, hogy maradjon —, érted kár lenne. — Akkor a nyakamba borult, és csókolni kezdett. Így lett a feleségem. Reggelre eltűntek a szárnyai, megbámult a bőre, de csak egészen kicsit, és aranyosan csillogott. Szebb volt, mint azelőtt. Hogy én is megszabadultam a félelemtől, hogy elmegy, egészen boldog lettem. Csak akkor kezdtem ismét boldogtalan lenni, amikor elmúlt a nyár, és egyre jobban fáztunk esténként. Arra, hogy bemenjek vele a faluba, gondolni se mertem. Féltem, hogy elveszik tőlem. Egyszer, ahogy a botra támaszkodva merengtem, egy öregasszony lépett elém. — Tudom én, mi a bajod, fiam. De ha már elvetted a lányomat, segítek neked. Ezentúl csak te láthatod olyannak Ilonát, amilyen, mások nem. — Ezzel eltűnt, még azt se mondhattam neki, hogy kedves mama. Akkor beköltöztünk a faluba, és az én Ilonám minden évben szült nekem egy gyereket... Dél lett. Jaku eloltotta a cigarettáját, még hallgattak egy darabig, mert a varázslat ott lebegett felettük, nehezen oszlott szét, mint a sűrű hajnali pára. — Hazudsz, Jaku — mondta az öreg kőműves, aki elsőnek zökkent vissza a valóságba. A szintezőt tologatta a falon, s aszerint kopogtatta a téglákat a habarcsban, hogy mit mutat a higanygolyó. Leengedte a függőónt, majd felhúzta és szépen visszatekerte a madzagot a kúp alakú vasra. — Nem hazudok, és félek — tette hozzá egészen halkan, hogy senki se hallotta. — Hazudsz. Nem görbe a falam. Az állványok alá menekültek a hőség elől. Meleg volt, mint a gőzfürdőben, mert a fal tövében megrekedt a levegő, de itt legalább nem tűztek a gyilkos sugarak. Szilvóriumos üvegek kerültek elő a táskákból. — Igyál, Jaku, megérdemled a szép meséért — nyújtották feléje a pálinkát. Ivott, de utána félrehúzodott a többiektől, és ki se bontotta az újságpapírba csomagolt szalonnát. Nyugtalanul tekintgetett a falu felé, legszívesebben felugrott volna, hogy hazarohanjon. Mosolyogni próbált a kőművesek csipkelődésein, de csak torz fintorokat vágott. — Aztán mások milyennek látják az asszonyt? — kérdezték. — Nem tudom, nem kérdeztem senkit — mondta, és előrehajolva a gyalogutat bámulta, amely sárgán kígyózott az állványokig. Borzas, mezítlábas kislány futott a dombnak fölfelé, egyenesen feléjük, könnyedén, mint a szellő, alig érintve lábával a forró földet. — Apa! Apa! — kiabált, és szemével a kőművesek közt kutatott. Szép, szív alakú arca volt, aranybarna bőre és pici lába. — Apa! Anya elment! Jaku felugrott, megrázta a gyereket: — Hová? Mikor? — Nem tudom. Reggel ment el. Be se gyújtott, meg se fésült bennünket. Nem mondott semmit, csak belénk rugdalt, amikor utánafutottunk. Vártuk, de nem jött vissza. Éhesek vagyunk. A kőművesek egymásra néztek. — Merre ment? — kérdezte rekedten Jaku. — Arra — válaszolta a gyerek, s az erdő felé mutatott. Mély csönd támadt. Fekete légyrajok húztak el az állványok fölött, a temető felé röpültek nyugtalan himbálódzással, néha egészen közel ereszkedve a földhöz, mintha keresnének valamit. Jaku, a napszámos cigány mozdulatlanul ült, s egyszerre az erdőn túl, a legelők felé nézett. A kőművesek csendben, hogy ne zavarják, felszedték újságpapírjaikat, visszamentek az állványokra, fel a hőségbe, amely most, hogy tudták, Jaku nem mesél többé, elviselhetetlennek tűnt. Kovács Magda O — O 1946-ban született a gömöri Lökösön. Tornaiján érettségizett, majd a pozsonyi kábelgyárban dolgozott, mint segédmunkás. Önálló kötete még nem jelent meg. Utassy József ITT zubog a zaj, sürög a lármaörvény, korom kering, virít a szikrarózsa, önérdekem dirib-darabra tört szét, sok-sok tenyérre, húsvér csillagokra. Itt liheg a mell, füst fojt, láng leng, huzat van, hasogat, fáj, sorra kihull a fog, unalmában a lustaszép higanyszál nyolcvan fokig nyújtózkodik s ragyog. itt sóvirág nyit. Szódavizet vedelnek, lángost, szalonnát, hagymát, retket esznek, s a fellegrázó drágalátos Istent nagy vasfogókkal megfenyegetik, mert itt azt hiszik még, övé a felelősség, ha bőrükön hólyagot húz a hőség, ha fölkacag a nagy kirakatablak, mert bérüknél még fejjel magasabbak Itt az árak, s a kis nyugdíjból sóra, kenyérre telik. S egy szép koporsóra! Asszonyuk meg könnyeit nyelve hallgat, mert fáradtan befordulnak a falnak. Hej, forradalmak, forradalmak! 5
