Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Kovács Magda: Jaku nem hazudott
Jaku nem hazudott A kőművesek lassan nekivetkőztek a melegben. Ledobták kopott, foltozott munkásingüket, megoldották a bakancsfűzőt, de a mészfoltos nadrágot magukon hagyták. Csak a napszámosok vetkőztek le egészen, egy púpos, görbe lábú és egy hosszú, cingár cigánylegény. Fehéren szikrázott a habarcs, a sárga homokkupacok a folyómederről beszéltek pergő nyelven a feltört, szikkadt földnek. Elhagyott, élettelen terpeszkedésben téglacsomók várták, hogy néhány méterrel odébb vándoroljanak a lassan növekvő falakba. Csend volt a domboldalban, messze a falutól, ahol az istálló épült. Délidő közeledett. Forró áramlatok hömpölyögtek le az égből, végiggörögtek a domb oldalán, kékre égetve a fűszálakat. A domb tetején, kerek kis akácosban, a messzi falu temetője hallgatott, alatta a régi istálló fekete falai lobogtak. Néha sűrű rajokban legyek tódultak ki az ablakaiból. Süvöltve, zümmögve borították el a kőműveseket, akik káromkodva csapkodtak és vízzel öntözték egymást. Jaku, a púpos napszámos, nem bírta tovább. Messzire dobta a lapátot, hogy megcsendült a föld, mint az üveg, és levágta magát egy téglacsomó árnyékába. Kifújta magát, fűszálat dugott a szájába és elömlött rajta a henyélés boldogsága. Nézte a napot, amely egyre magasabbra emelkedett, és nézte János apót, az öreg kőművest, aki magasan a fal felett hajladozott. Kiszikkadt, inas teste észre se vette a forróságot, tenyere hatalmas repedéseiben elbújhattak volna a hangyák. Gyengülő szemét, amelynek kékjét már kifakította az ég és a szél, mintha állandóan lehunyva tartotta volna. — Görbe a fal, János apó — kiáltott fel hozzá, de János apó, mint aki nem hallotta, tovább veregette a téglák piros hasát. — Kőműves úr, felforrt a higany a szintezőjében, hullámos a fal! — Hullámos a hátad, de nem az én falam! — Mégis szép feleséget kaptam. Körben az állványokon felharsant a kőművesek nevetése. — Beszélj a feleségedről, Jaku! — kiabálták le hozzá. Kívülről ismerték már a történetet, de szerették mindig újra hallani. Elfelejtették a forróságot, a száraz ebédek fanyar ízét, s a csúnya kis emberke átlényegü- lése lassan rájuk is átragadt, amikor az állványon kuporogva kigyulladt benne a csodálatos emlék, és beszélni kezdett. — Későn jött az én szerelmem, már benne jártam a korban, a hajam is ritkulni kezdett, de még nem találtam asszonyt, aki hajlandó lett volna velem élni. A seregben a lányok belém rugdaltak, ha a szoknyájuk alá kaptam, leköpdöstek az asszonyok. Addig-addig, míg kiutáltak maguk közül. Elmentem az erdőn túlra, teheneket őrizni. Soha többet nem jöttem be a faluba, csak hajnalban, hogy kitereljem a csordát, estefelé meg visszafordultam a falu végéről. Gondoltam, minek abaj- gatnám a tisztességes emberek életét, ilyen csúf ábrá- zattal, min az enyém. Nem mondom, jó dolgom volt. Egész nap az eget néztem, a madarakat hallgattam, babot főztem kondérban vagy elmentem ürgét önteni. Csak este szenvedtem a nagy csillagos ég alatt a még nagyobb egyedülléttől. Ügy kitárult a lelkem, mintha nem is lettem volna csúf cigány, hanem valami szép, úri virág. Egyre jobban éreztem, hogy asszony kellene, aki hozzám bújva érezteti velem, hogy ember vagyok, nem mihaszna, véletlen teremtménye a földnek. Egy nap, ahogy éppen ezen gondokodok, egyszerre madársírást hallok. De olyan panaszosan sírt, hogy azt hittem, vadmacska fojtogatja. Elindultam nagy sietve a hang irányába. Mesz- sze kerültem a helyemtől, amikor a hang elhallgatott. Ott álltam egy szép, nyíló vadrózsabokor előtt, vakar- gattam a fejemet, gondoltam, ennek már vége, és sajnáltam szegény párát, amikor megint felsírt a hang, de most már a lábam elől. Lehajoltam, széthajtogattam az ágakat, és a magas fűben egy gyönyörű nőt találtam. De olyan szép volt, hogy megijedtem és el akartam szaladni. Nem volt nagyobb egy tízéves gyereknél, de formás volt, hófehér bőrű, és szárnyai voltak. Aranypettyes, kék szárnyai. A szeme fényét, mintha a csillagoktól lopta volna. A szája pirosabb volt az érett meggynél, és amikor kinyitotta, azt hittem, havazni fog, olyan fehérek voltak és olyan aprók a fogai, mint a hópely- hek. Ha beszélt, akkor is mindig azt hittem, hogy hó- pelyhek keringőznek a szájában. Nem volt más rajta, csak egy rövid, kék szoknyácska, meg valami piros viráglevél, aranyszálakkal a talpára kötve. Apró mellét eltakarta zuhogó, fekete hajával. Olyan zavart voltam és tanácstalan, hogy cigányul szóltam hozzá. Erre visszaszólt cigányul. Azt mondta, hogy ő cigány Tündér Ilona, itt szálldosott az éjszaka, leröppent a rózsabokorra pihenni, de megcsúszott a lába, lezuhant és zuhanás közben a tövisek összekaszabolták a szárnyát. Hiába sürgette a pirkadat, nem tudott visz- szaszállni. Kért, hogy segítsek rajta. Nem bánod meg, mondta, ha meggyógyulok, meghálálom, módomban van. Lenyúltam érte, felemeltem. A szárnya valóban rongyos volt, mint mikor a jégeső összeszaggatja a gyenge káposztalevelet. Elvezettem az árnyékba, szamócát szedtem neki, de nevetve kiütötte a kezemből. — Öntsünk inkább ürgét! És öntöttünk. Végigjártuk a domb oldalát, olyan ön- tözködést rendeztünk, mint mások húsvétkor. Ezzel telt el a napunk és nem sikoltozott, nem félt, csak nevetett. Este tüzet raktam, hívni se kellett, odaült magától mellém. Aztán végigdőlt a meleg földön, és mesélni kezdett mindenféléről, amiről más ember soha nem hallott. Azelőtt a csillagok beszéltek így hozzám. Másnap is mellettem maradt, harmadnap is. Hogyha elkóborolt egy tehén, csak füttyentett, s az előcsörtetett a bozótból, odajött hozzá, megnyalta a kezét. Szép, szelíd szemükkel a barmok szinte szerelmet vallottak neki. Jómagam is itt tartottam már, de az utolsó pillanatban mindig eszembe jutott, hogy milyen csúf vagyok, és inkább hallgattam. Amikor elrongyolódott a szoknyája, ledobta és kért, hogy én is dobjam le a rongyaimat. Először szégyenkeztem a csúfságom miatt, de amikor láttam, hogy nem fél tőlem, megszoktam. Ügy éltünk, mint a paradicsomban. A hetedik napon így szólt hozzám: — El kell mennem, meggyógyult a szárnyam. — El — sóhajtottam, és felpiszkáltam a tüzet, hogy az arcába világítson. Szomorú volt, szomorúbb, mint én. — De akkor soha többet nem jövök vissza — mondta. — Tudom — csikorgattam a fogaim —, tudom. 4
