Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Vadon Lehel: Upton Sinclair a magyar irodalmi kritikában
Upton Sinclair a magyar irodalmi kritikában Az irodalmi útjára induló Upton Sinclair Jack London követője volt, de sem a stílus szépségében, sem a lélekábrázolás árnyaltságában nem érte utói mesterét. Nem sokat törődött a szereplők érzés- és gondolatvilágának árnyalt ábrázolásával, a haladó eszmei-világnézeti tartalom nem mindig párosult kellően művészi formával. Prózastílusa gyakran jellegtelen, színtelen, zsurna- lisztikus. A formát feláldozta a cél érdekében, vállalta az esztétizáló és Part pour l’art elvet valló irodalmárok lekicsinylő kritikáját, s regényeiben tudtosan alkalmazta, irodalomelméleti írásaiban megfogalmazta saját esztétikáját. Az irodalomról és a művészetről vallott felfogását, esztétikáját számos cikk és tanulmány mellett, Sinclair két könyvében, Irodalomtörténetében és A pénz diktál című művében fogalmazta meg. Mindkét irodalomtörténeti könyve leleplező alkotás, mindkettőben a célzatos, propaganda irodalomnak, az irányzatnak szükségszerűségét és létjogosultságát próbálta bizonyítani. Az irányzatnak mind az Egyesült Államokban, mind Magyarországon sok bírálója, de sok követője is volt. A magyar kritikai irodalomban a célzatos irodalmat a polgári folyóiratok és irodalmárok lenézően elvetették a munkásirodalom képviselői viszont követendő elvnek tartották. A Népszava, amely a proletárművészet terjesztésének és népszerűsítésének egyik legjelentősebb fóruma volt a két világháború között, Upton Sinclairt a proletárforradalom legnagyobb írójának tartotta. A lap „Figyelő” irodalmi mellékletében az olvasók bevonásával vitát indított a proletárművészetről, annak pontos meghatározásáról. Az egész vitát Upton Sinclair indította meg Irodalomtörténete című művével, amelyben szigorú bírálatot mondott a művészet elvei fölött és kísérletet tett a művészet lényegének megfogalmazására. A vitába sokan bekapcsolódtak, több definíció született. Alice Rühle Gerstel meghatározásában Sinclair művészetét tartotta példaadónak: „A proletárművészet nem más, mint forradalmi, szocialista agitáció. A legjobb példa rá Upton Sinclair regényei és irodalmi elmélete. Ez a meghatározás pontos visszája a polgári l’art pour l’art elvnek, mely szerint az igazi művészetnek semmi köze sincs a politikához. Ebben a meghatározásban benne van az is, hogy a művészet propaganda.” A proletárművészetről indított vitát Upton Sinclair írása zárta le a Népszava 1929. november 17-i számában. Szerinte kora embereinek teljesen hibás nézetei vannak a művészetről, a szépség fogalmáról és a művészi értékről. A helyes értékítélet kialakításában hat nagy „művészi hazugság” akadályoz meg: „Első hazugság: A művészet a művészetért van. A művészet végső célja és a művész egyetlen, igazi feladata, a forma. Ez a hazugság, a megrokkant művészek védekezése és ahol uralkodik, ott nemcsak a művészet, hanem az a társadalom is elfajzott, amelyben hitele van. Második hazugság: a nagyképűek hazugsága, akik azt állítják, hogy a művészet csak a kiváltságosoké és csak kevesek és nem a tömegek számára hozzáférhető. Ezzel szemben a nagy művészet — kevés kivétellel — mindig megértette a nép, és a nagy művészek hatottak a tömegekre. Harmadik hazugság: a művészi hagyomány hazugsága, az a felfogás, hogy az ifjú művészeknek régi példákhoz kell ragaszkodniuk és csak a klasszikusoktól tanulhatnak. Ezzel szemben tény, hogy igazán életképes művészek maguk teremtenek formát maguknak és hogy a mai művészi technika fölötte van a régebbi idők művészi technikájának. Negyedik hazugság: a művészi dilettantizmus hazugság, amely szerint a művészet célja a szórakoztatás, elterelés a szürke hétköznapokból. Ezt a hazugságot szellemi alacsonyabbrendűség hozta létre, mert a művészet igazi célja a valóság megváltoztatása. Ötödik hazugság: A művészetnek semmi köze az erkölcshöz. Természetesen nem lehet megakadályozni a művészt abban, hogy erkölcsi kérdésekkel is ne foglalkozzon, mert végső fokon minden kérdésnek erkölcsi oldala is van. Hatodik hazugság: Az igazi művészet kizárja a propagandát és semmi köze a szabadság és igazságosság kérdéseihez. Ezzel szemben állítjuk, hogy minden művészet egyben propaganda, mindig és elkerülhetetlenül propaganda, amely néha tudattalan, de nagyon gyakran tudatos. Sinclair szerint azok a művészek és kritikusok, akik azt állítják, hogy az igazi művészet nem fér össze a propagandával, semmi mást nem mondanak, mint azt, hogy csak a maguk propagandáját tartják művészetnek. A művészet sinclairi meghatározása a következő: „Az élet olyan feltüntetése, amint azt a művész egyénisége fölfogja. Hat más emberekre, mert előidézi bennük érzéseik, meggyőződéseik és cselekvéseik megváltozását.” Megkülönböztette a művészetet a nagy művészettől: „Nagy műalkotásokat akkor teremtünk, amikor valóban jelentős, az életre fontos propagandát űznek a mindenkori művészi formában lehetséges legnagyobb tökéletességgel.” A Népszavában Braun Soma hívta fel először a figyelmet Sinclair célzatos irodalmi tevékenységére és irányregényeire, amelyek szocialista világnézetből fakadtak és a polgári kritika támadásainak célpontjai voltak. „Sinclair szocialista író ... Ez a megállapítás egyszerre eldönti viszonyát nemcsak a polgári irodalomhoz, hanem a polgári társadalomhoz is, de egyben kiteszi az irodalmi kritika egyik legsúlyosabb vádjának, annak, hogy munkái célzatosak és nem szolgálják minden fenntartás nélkül a célzatokat nem ismerő igazi művészetet. Sinclair valóban célzatokat követ írásaiban, célzatai a szocialista világ- szemléletből fakadnak, a nézőpont, amelyből a világot és az embereket vizsgálja, a marxista szocialista nézőpontja. Minden munkáját egy határozott céllal írja: a proletariátus felszabadításáért.” Sinclairt purifikáló naturalizmusa, pontos és lelkiismeretes dokumentáltságra való törekvése miatt tartotta Conan Doyle az egyik legnagyobb regényírónk. „Nagy élvezettel olvastam végig Upton Sinclair Bostonját. Azóta úgy tekintek rá, mint a világ egyik legnagyobb regényírójára, Amerika Zolájára, aki megdöbbentő erővel tudja írói céljai szolgálatába állítani a tényeket. Azt hiszem, szinte mániákusa megállapodott társadalmi rendünk és törvényeink elleni küzdelemnek, de mélyen járó, önzetlen lelke átvilágítja minden munkáját.” Erdődy János Babits Mihály új könyve, az Írók a két háború között kapcsán szükségesnek tartotta határozott formában tisztázni a kétféle író közötti különbséget a 65
