Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Vadon Lehel: Upton Sinclair a magyar irodalmi kritikában
Népszavában megjelent Író és propagandista című cikkében. Babits ugyanis azt állította, hogy „az irodalom nem politika, s nem tűri a politikai gondolkodást. Itt nincs szó rohamcsapatokról és történeti pillanatokról. Itt csak jó és rossz írókról van szó.” Erdődy János szerint az író és propagandista megjelölés nem jelent esztétikai értékbeli összehasonlítást. Az esztétikai értékelést a két csoportba osztástól teljesen függetlenül kell elvégeznünk. Mindkét alkotó lehet jó vagy rossz író, mindkettő munkájának előjele is kétféle lehet. Mind az író, mind a propagandista lendülhet reakciós és haladó irányba is. Anatole France is jó író, Upton Sinclair is az, mégis France író, Sinclair pedig propagandista. Erdődy a két alkotó közötti különbséget is megmutatta: „A propagandista fegyelmezetten, hideg ésszel alkot. Nem fut utópiák felé, nem omlik gyönyörtől ájultan az ,örök emberi’ kába mámorba, nem akarja angyallá változtatni az embert, csak igazabb emberré formálni. Nem akar a földön paradicsomi kertet, hanem élettel teljes, embernek való társadalmat, az elérhetetlen célok és mérhetetlen ugrások hirdetésével nem szegődik visszatartó erők szolgálatába. Munkájának végcélja nem a szép, hanem a hatások és reagálás ellentétének összeműködésében, a változásban fejlődő olvasó, aki propagandájának alanya és tárgya egyben.” Gergely Sándor 1925-ben a Szocializmus című folyóiratban céfolta egyes kritikusoknak azt az állítását, hogy a magyar irodalomban is találhatók a tendenciózus irodalomra jellemző alkotások. A magyar irodalom proletártípusaiból hiányzott a társadalmat átalakító céltudatos, osztályharcos szellem. „A magyar irodalom proletártípusai kevés kivétellel a hasukat süttetik az országúton, vagy a nedves pincelakásokban, vagy állandóan köhögnek a tüdővésztől, de semmit sem akarnak tenni... ez a rongyos ruhákban bújtatott l’art pour l’art még nem tendenciózus irodalom.” Gergely Sándor a tendenciózus irodalom legnagyobb amerikai művelőjét, Upton Sinclairt állította példaként a magyar proletárírók elé, aki „brutálisan megmutatja: ember, a te utad véren, romokon keresztül az osztályharc és azon túl a kollektív társadalom”. A Sinclair által képviselt tendenciózus irodalom nem egyes embereket, hanem típusokat alkot, akiket egy eszme, egy cél érdekében mozgat, beszéltet, cselekedtet. Az egyes hősök élete csak mozaikdarabja az eszmének. A cél az elképzelt kollektív társadalmi rend, az ideál a kollektív etika. A cél eléréséért folytatott harcban két típus küzd egymással: a kizsákmányoló és a kizsákmányolt. Sós Endre 1928-ban az Együtt című folyóiratban visz- szautasította a Upton Sinclairt ért támadást. A hivatalos kritika ugyanis nem ismerte el az írót, mondván: csak agitátor, de nem művész. „Upton Sinclair művészetében nem lehet többé kételkedni. A művészet nem üvegházi növény. A dob, a kürt és a plakát is művészet — és néha művészet sem több, mint dob, kürt, vagy plakát.” A baloldali irodalmi és művészeti szemle, a Forrás (1929—1930) ismertette Upton Sinclairnek a művészetről és művészről vallott elveit. Közölte a „hat nagy művészeti hazugságot”, majd elemezte a művészet és a tendenciairodalom osztályszempontú, hamis megkülönböztetését. Sinclair a folyóiratban kifejtette, hogy a művészet és a propaganda közötti megkülönböztetés csupán osztályszempontból való megkülönböztetés, amely az uralkodó osztály propagandájának eszköze, azzal a határozott célkitűzéssel, hogy az embereket megzavarja és megtartsa az életről és a művészetről való hamis felfogásukban. Ha ugyanis az irodalmi mű az uralkodó osztály érdekeit szolgálja, akkor a hivatalos kritika művészi alkotásról beszél, ha viszont a társadalom hibáit tárja fel, s annak megváltoztatását célozza, akkor annak műalkotás értékét kétségbe vonja és tendenciózusnak nyilvánítja. Sinclair írt továbbá a művészet és a művész, a művész és a társadalom, a művész és a művészi elismerés összefüggéseiről: „...minden idők ismert művészei többnyire olyan emberek voltak, akik a kor szellemébe beolvadtak és egynek érezték magukat az uralkodó hatalmakkal ... A művész társadalmi termék, személyisége és műve lelki alkatát kora uralkodó gazdasági erői szabják meg. Minden korszak elismert művésze az az ember, aki korának uralkodó osztályával rokonszenvez és azok érdekeit és eszméit szólaltatja meg. Hogy tehát az elmúlt korok művészetét és művészettörténetét megérthessük, ismernünk kell mindenekelőtt annak a korszaknak a gazdasági fejlettségét és osztályharcait.” 1929-ben az Erdélyi Helikonban Szántó György Sinclair sajátos, egyéni kifejezésmódját a következőkben látta: „Upton Sinclair nem robusztus, mint Zola. Nem fölényes, mint Anatole France. Nem apokályptikus, mint Barbusse. Nem vágú szatírájú, mint Maupassant. Nem vizionárius erejű, mint Flaubert. Nincs meg benne Rolland krisztusi melege, Tolsztoj próféta-ihletettsége, Gorkij plaszticitásának ellenállhatatlansága, Dosztojevszkij kozmikus misztikuma. Nincs szüksége Dickens szentimentális pasztellszíneire, Thackeray lélekanalízisére, Jókai mesemondó-erejére, Kemény kísérteties élességű múltbálátására... Sinclair pontos, lelkiismeretes riportot ír, hideg reflektorfénnyel világít meg egy hibásan felépített emberi társadalmat, vetítőkészüléke a tudományos film eszközeivel dolgozik.” Szántó szerint Sinclair riporternek készült, s az is maradt regényeinek, drámáinak, tanulmányainak számos kötetén és egész harcos életén át. Hatalmas teremtőmunkája egyenes folytatása volt Zola tendenciaművészetének. Nagy riportregényei mondanivalójának belső lényege a szociális probléma. Világnézete és célkitűzései kezdettől fogva eltérítették őt a l’art pour l’art irodalomtól és megszabták munkásságának irányát a tendenciaművészet útján. Szekszárdi László, a Szocializmusban, 1935-ben megjelent tanulmányában írta, hogy Sinclairt írói pályája során két gondolat vezette: átélés és fölismerés. Bár Sinclair nem lett nagy költő, hanem nagy igazságtevő, Károlyi Mihály Upton Sinclairrel, annak kaliforniai otthonában 66
