Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Szopisz Petrosz: Az 1944-es angol intervenció Görögország ellen

ban 1944 októberében Churchill megpróbálta „befolyásolási szférákra” osztani a balkáni államokat a Szovjetunió és Anglia között.” De ez már történelmi tény, hogy Churchillnak ezt nem sikerült soha megvalósítani. Ennek ellenére sok kérdés vetődik fel. Vajon Popov a szovjet görögországi katonai misszió vezetője tudott-e arról, hogy személyes megállapodás született Moszkvában? Miért nem értesítette a GKP-t és az EAM— EL- LASZ vezetőjét? Vajon közvetlen kapcsolatai voltak-e a nyolc szovjet tisztnek a Szovjetunióval? Vagy pedig csak a Jugoszláv Népköztársaság stábján keresztül történtek a kapcsolatok? Milyen objektív és technikai problémákkal küszködtek? Miért nem értesültek az SZKP és GKP más úton, más eszközökkel? Miért olyan későn értesítette csak 1944, december 5-én? És ezt is a BKP-n keresztül?

Az egész állítólagos churchilli koncepció nemcsak akkor okozott nagy gondot a szovjet kormánynak — amely a világot próbálta megmenteni a fasizmustól, és több mint 20 millió embert áldozott a különböző nemzetek felszabadításáért —, hanem napjainkban ez a nagy vita folyik —, s főleg görög bosszúságra a reakciós történészek és politikusok állandóan a „szférákról” szóló problémákat veszik elő. Ezzel csak zavarják a görög progresszív tömegeket, de egyben uszítják a tömegeket a Szovjetunió ellen, ennek kormánya és az SZKP ellen.

Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy egyezmény nem jött létre. A szovjet kormány, amikor döntenie kellett a délkelet-európai felszabadító szovjet erők feladatairól, nem hagyhatta figyelmen kívül a brit javaslatot, s hallgatólagosan ennek megfelelően cselekedett. Tolbuchin elhatározását azonban, hogy a 3. Ukrán Front csapatait nem dél és nyugat, hanem kizárólag nyugat felé fordítja, katonai szempontok is indokolták. A németek joggal számíthattak arra, hogy a szovjet és a jugoszláv hadsereg elvágta a balkáni német egységeket. Szeptember elején tehát megkezdték az ország fokozatos kiürítését. Az első angol egységek október 4-én szálltak partra a Peloponnészoszon, de anélkül, hogy komolyabb harcba bocsátkoztak volna, csak lassan követték a visszavonuló német egységeket.

Az ország felszabadulásának pillanatakor a belpolitikai erők viszonyát az EAM—ELASZ abszolút fölénye határozta meg. Erre az időre a népi felszabadító hadsereg igen nagy erőt képviselt. És nem csupán azért, mert csapatainak száma a tartalék egységekkel együtt 125 ezer fős volt.

Az ELASZ sajátossága abban rejlett, hogy mellette állt az ország lakosságának többsége. A harcokban edzett, igazi népi forradalmi hadsereg képes volt arra, hogy bebizonyítsa fölényét az őt számban is túlnövő ellenséggel szemben. Ugyanakkor az ELASZ csak része volt a hatalmas kétmilliós állománnyal rendelkező EAM-nak, melyet a GKP vezetett.

A hatalmas egységes fronttal és felfegyverzett néppel szemben állt a reakciós erők csoportja, egy jelentéktelen kisebbség.

Ilyen körülmények között még volt két végzetes esemény. Ezek közül az egyik az volt, hogy a görög reakció és az angol imperializmus érdekei az EAM—ELASZ elleni harcban egybeestek; a második, a GKP és az EAM—EL ASZ vezetése ama illúzió volt, hogy Nagy- Britannia szerepét túlbecsülve az antifasiszta koalícióban. Ha az első tényező Churchill-kormány támogatása révén a belső reakció helyzetének erősödéséhez vezetett, akkor a második a következménye lett, hogy lefogta gyakorlatilag az EAM kezét, lábát.

Valójában megjelenhetett-e a görög reakciós emigránsok kis csoportja Athénban mint Görögország kormánya, ha őket az EAM maga nem támogatja törvényesen? Természetesen mindent megtettek, hogy az EAM-mal számukra a legelőnyösebb megegyezést kössék meg.

Sajnos, láthattuk, hogy elgondolásukat siker koronázta. Annál is inkább, mert az EAM—ELASZ következetesen végrehajtották az általuk kötött egyezményeket, még akkor is, amikor a „szövetségesek” nyíltan megsértették a vállalt kötelezettségeket. Az első, amelyet a hitleristák kiűzése után 2—3 nappal, Athénban megjelent görögországi angol megszálló erők parancsnoka, R. Scobie az EAM—ELASZ vezetők szemében nem csupán egyszerűen „szövetséges” volt, hanem a görög fegyveres erők főparancsnoka is.

Angol hadihajók hajóztak be október 16-án a pireuszi kikötőbe angol hadierővel. Két nappal később a görög kormány Papandreu vezetésével is megérkezett az angol Leeper nagykövettel.

A brit csapatok azonnal hozzáfogtak az ELASZ erőinek felderítéséhez. A Peloponnészosz-félszigeten rögtön megszállási rendszert próbáltak bevezetni. Megkísérelték az országgyűlés betiltását, az ELASZ egységei előrehaladásának ellenőrzését és megsértve a casertai egyezményt, igyekeztek átmenteni a németekkel együttműködő csatlós „biztonsági erőket”. Ezeket előbb ideiglenesen angol katonák őrizték, táborokban helyezték el, majd átirányították őket az Égéi-tenger szigeteire, a görög hazafiak elleni harcra, brit egységek az EDESZ segítségével szétverték az ELASZ Kerkirét és Ipiroszt felszabadított tartalékezredét.

A casertai egyezmény szerint Attika katonai parancsnokává Szpiliotopulosz tábornokot nevezték ki, aki Colakglu kollaboráns kormánya csendőrségének parancsnoka volt. ö gyűjtötte össze és fegyverezte fel a helyi reakciót. Egyidejűleg megpróbálta korlátozni az EAM-ot és az ELASZ-t, megtiltotta, hogy tagjaik az állomáshelyükön kívül fegyvert viseljenek. „A katonai vezetés első ténykedése — írja visszaemlékezéseiben Colakglu — egy központ létrehozása volt, a nemzeti egységek katonai szervezése és előkészítése, és akcióterv kidolgozása Athén elfoglalására. A Papandreu-kormány titkos határozatai kategorikusok voltak. Semmi bizalom az ELASZ —EAM hadserege iránt, semmiféle együttműködés velük. Sajnos, néhányan a magas rangú tisztek közül azon a véleményen voltak, hogy mivel a kormányban az EAM részéről öt miniszter van, a rendcsinálásnak az országban az ő egységeikkel kell végbemennie... A biztonsági hadtestek nehéz helyzetben vannak, minthogy visszavonták őket. „Szükségesek voltak az EAN elleni harcra.”

Október 15-én, három nappal Athén felszabadítása után, a főváros utcáin újra vér ömlött: az „Ermisz”, „Panteon” és „Etnikisz” szállodákból rálőttek a felvonuló tömegre: a Panepisztimiu utcában nyolc görög hazafit megöltek, és sokat megsebesítettek. Ez volt a reakció első szervezett véres provokációja a felszabadult görög nép ellen.

Október 18-án megjelent Athénban a nemzeti egységkormány miniszterelnöke, Georgiosz Papandreu, Scobie tábornok kíséretében. Rögtön megérkezése után az Alkotmány téren mondott beszédében kijelentette, hogy a kormány feladata a gazdasági fellendülés, a nép érdekeit szolgáló államhatalom megteremtése, az államappa52