Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - JELENÜNK - Sereg József: Károlyi Mihály nyomában
— Nagyapámmal álltak kint a sorban — vette át a szót a családfő. 10 éves gyerek voltam. Nagyon-nagyon izgultam, és mindent szerettem volna látni, előrefura- kodtunk. Aztán megérkeztek. Egy magas, szikár ember integetett barátságosan, mosolygósán. Egykorúak lehettek nagyapával... Amikor szembe értek velünk, nagyapám odakiáltott... Isten hozott, Mihály ... és a szikár ember odafordult... szervusz, Sándor ... gyerekkori ismerősök voltak ... A nagymama folytatja: ...Szegény férjem már nem él, de én magam is bizonyíthatom: jólelkű és közvetlen ember volt Károlyi, ha kértek tőle, azonnal segített a szegény emberen. Egy 12 év körüli gyerek, az unoka, nagy figyelemmel hallgat bennünket. Megkérdeztem — hányas a bizonyítvány? — Négyegészhattized — vágja ki egyszuszra. — Aztán mit hallottál Károlyiról? — Most beszélgetnek róla, azelőtt nemigen hallottam, nem emlékszem már. — Az iskolában nem beszélt róla az osztályfőnökötök? — Nem, még nem tanultunk róla. Ünnepség, úttörőfoglalkozás, nyomolvasás, vagy ehhez hasonló. Igazán nem volt szó róla? — Hányas vagy történelemből? Ötös. — Nem, nem foglalkoztunk vele. Kissé feszélyezett a gyerek, szégyenkezik. Csak akadozva, tördelten válaszolgat. — Kossuth Lajosról mit tudnál nekem mondani? — Ö a szabadságért harcolt, és katonákat is toborzott. Tanultuk is azt az éneket, hogy ... „Kossuth Lajos azt üzente”. — Rákóczi Ferencről hallottál? Volt-e mostanában ünnepség az iskolában a kuruc szabadságharc emlékére? — Nem emlékszem, igazán nem emlékszem. — A Csínom Palkó-dalt ismered-e, el tudnád-e énekelni? — Hallottam — válaszol —, de nem tudnám most elmondani. — Jaj, tanár úr, meg ne írja ezeket, mert még baja lesz ebből ennek a gyereknek — szól közbe az eddig szófián édesanya. A nagymama menti meg a helyzetet. — Az egyik parádi szegény családnál öt gyerek volt és öt gyerekre egy kereset. Mind az ötnek Károlyi csináltatott karácsonyra csizmát, mert szegénykék csak így tudtak iskolába menni. Az apához fordulok. — Tudják-e Parádsasváron, hogy a híres üveggyár Károlyi Mihály üzeme volt? — Igen, persze, az üzemben egy aranykoszorús szocialista brigád fel is vette a nevét. — Van-e Károlyi-kép az igazgatói irodában? — Nem emlékszem, de azt hiszem, nincs. — És az üzemi könyvtárban vannak-e Károlyi-könyvek? — Tudok róla, igen, van, sőt úgy hiszem, még kéziratok is vannak a gyár birtokában, ám nekem még nem volt időm arra, hogy a könyvtárból kölcsönözzek, de most majd időt szakítok erre is. Másokat is szerettem volna megkérdezni és meghallgatni, ezért házigazdám mellém szegődött. Menjünk együtt, az öregek mondanak majd érdekes dolgokat. A mindentudó mesemondó — a közelben, a Fő utca egyik házában lakik — éppen beteg volt, így hát nem fogadott, a felesége udvariasan eltessékelt bennünket. Bekopogtunk egy másik családhoz, egy egykori szemtanúhoz. Az öreg bácsi éppen pihent, míg lánya vagdalt húst kavart egy lábasban. Egy fiatal férfi a konyha- szekrénynek támaszkodott és itt is körülöttünk bámészkodott egy-két gyerek is. Az üveggyári munkás bemutatott. A beszélgetés nehezen, vontatottan indult, feszélyezet- tek és az idegennel szemben bizalmatlanok voltak. Az öreg, 70 év körüli parasztember azért mégiscsak rászánta magát... — Én közvetlenül nem ismertem, nem szolgáltam az uraságnál, szemben az öreg, beteg komám mondhatna sokat, de azért egy-két dolgot én is tudok. Valóban nem nagyon beszéltek Károlyiról az iskolában, biztosan nem tudták vagy azt nem tudták, hogy jól mondják-e? De az is lehet, hogy csak nem törődtek vele. A nép a földosztót tiszteli Károlyiban itt, Párádon is, mert itt is osztott ám földet. Bodony felé, a Loki-dűlőben méretett a falusiaknak. A baj ott volt azonban, hogy nem ő mérte ki a határt, és így nem azok kapták végül is, akiknek szánta, akik rá voltak szorulva. A frontharcosoknak, a hadiözvegyeknek, a legszegényebbeknek kellett volna kapni a segítséget, kaptak ugyan ezek közül is, de sokkal többet jussoltak a tűzhöz közel állók hozzátartozói. — A harmincas években emigrációban volt Károlyi. A falu népe hogyan beszélt, vélekedett akkor róla? — Akkor ebben a faluban nyíltan senki sem mert róla beszélni, tudtuk mi azt jól. Egymás közt azonban tiszteltük, szerettük őt és azért — mert egyszerű dolog az —, munkát akart adni, kenyeret, földet, törődött a bajainkkal. A többi urak, a többi grófok Monte Carlóba jártak mulatni, kaszinózni. A konyhaszekrényhez támaszkodó fiatalember vette át a szót. — Az én nagyapámék is szerencsét próbáltak a 30-as években Amerikában. Kivándorolt az öreg, munkát keresni. Az Egyesült Államokban, Clevelandben élt nagyapám és egyszer meglátogatta őket Károlyi Mihály is. Nagyapa természetesen elment erre a gyűlésre és nekünk is megírta ezt. Ám azt is írta, hogy ne nagyon mondják a szüleim senkinek, hogy ő Károlyit hallgatta, mert még bajuk lehet belőle. Itthon halt meg nagyapám, hazajött meghalni az öreg. Mindig nagy tisztelője volt Károlyi Mihálynak. Én tehát sokat hallhattam nagyapától Károlyi Mihályról. A két iskolás gyerekhez fordulok: — Ti mit tanultatok Károlyiról az iskolában? — Nem tanultunk még semmit, csak nagyapa mesélt nekünk olyanokat, mint amiről itt most beszélni tetszenek. Kifelé jövet, az utcán, egy 20 év körüli fiatalember volt diákom köszöntött rám. — Mi járatban nálunk? — ... Károlyi nyomában beszélgetünk. Átvillant az agyamon ... Őt is tanús ág tételre hívom. — Mondd, van-e itt Károlyi Mihály utca a faluban? — Igen, persze, egy mellékutca, és mutatott az irányba. — Az általános iskolát 6—8 évvel ezelőtt látogattad, mit hallottál Károlyiról? — A történelemórán tanultunk róla, azt, mi a könyvben volt, meg azt, hogy itt vadászott a környéken, mert a kastélyai itt voltak. 24
