Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - JELENÜNK - Kiss Gyula: Ludak Farkaslakán
épp belekóstolt az eledelekbe, tyúklevesbe, kürtös kalácsba s a többit a gyerekek ették meg. Az apa hallgatag természetét nemegyszer megrajzolta nagy fia. Szótlan volt ő is, az Gáspár is. Rendre körbejár velünk az emlékszobában, de szava alig van. Míg nézgelődünk, ő el is tűnik. Ott találjuk az „eresz”-ben, tán épp azon kicsi széken, melyen munkavégeztével atyjuk is oly szívesen üldögélt. Gáspár szép sikerű könyvet is írt, amolyan életrajz-számadásfélét, a Vadon nőtt gyöngyvirág-ot. Azóta? — kérdezzük. „Nemigen.” Szünet után: „Csinálják azt már a fiatalok!” S ül tovább hallgatagon, egykedvűen. Messze szállt az idő, amikor bátyja Pesti íróbarátjának katonaélményeiről mesélt; egy kapitány tisztiszolgája volt s a kapitány abban lelte kedvét, hogy talpát vakartatta vele. Különben a kapitány jó, kedélyes fiú volt... A családról esik szó. Ó, még nővérük, Anna is él. Nem messze lakik, megkereshetjük. Sajnos nincs időnk. Szerencsénk van, mégis sikerül a találkozó. Ha az öccsnél az apát idéztük, itt az anyát, az író szavaival: „Az anyám bölcs és derűs természetén kívül sok más vidámság nem volt nappalaikban” — véli szülei közös életéről. Az anyához hasonlított-e a nővér? A válasz elbizonytalanodó. A kép, amit az önéletírásban megrajzol gyermekkori nővéréről az író, egyértelműen marasztaló. Különös szerencse: a hajdani gyermek szs- mével nézi, tudja nézni figuráit, a történéseket. Az ábrázolás hitelessége sok írónál épp ezért sikkad el, mert gyermekkorát a felnőtt szemével látja és láttatja. Tamásinál nem így van, kegyetlenül tárgyilagos tud maradni. Nézzük. Hogyan látja Áronka Anna nénjét? Anna az iskolában azt tanulta meg, hogy másképp lehet bármit mások ellen magyarázni, hogy öccsét — Áronkát — reggeltől estig úgy dolgoztatta, mintha napszámot adott volna érte, hogy makkszedni menet egész úton oktatta öccsét s „szigorkodott” vele. Folytathatnánk hosszan a sérelmek sorolását egészen addig, hogy a „legényke” nővére hatására már ekkor kényszerül megfogalmazni életfilozófiájának egyik sarkalatos tételét: ne csak a betegségtől és a hirtelen szerencsétlenségtől mentse meg az isten az embert, hanem a női zsarnokságtól is. Mielőtt a kurta kicsi utcácskáról kilépnénk a „nagy” utcára, egy korosabb asszonyba ütközünk. Egyszerre köszönünk. Lám, valakivel még szót válthatunk, déltájt lévén egyébként egy lélek sincs látómezőnkben. Két mondat tisztáz: Anna nénivel állunk szemben. Jön megnézni, hogy van, mit csinál Gáspár. így szokta. Kezében kézimunka. Beszélgetés közben ezzel foglalatoskodik. Szemben az becséivel, az ő vonásai erősen emlékeztetnek az Aron arcáéra. Az a képtelen gondolat üt bennem tanyát, úgy találja, a halhatatlan testvéren túl a nyomőrzőknek, nekik is szólnak az idetévedők tisztelgő látogatásai. Színesen és szívesen szól, ha kérdezzük. Mostanában otthon eléggé elvadított embertársaim közönye. S itt közvetlenség s lefojtottan is áradó melegség: Áron, ha tehette, szívesen sietett haza, egyedül, változó feleségeivel s a legnagyobb örömmel talán barátokkal. És a gyermekkor, a közös? — érdeklődném. A fürkésző tekintet — észre kell vennem — keresi arcomon-sze- memben: ismerem-e a közös gyermekkornak emléket állító önéletírás, a Bölcső és bagoly Annáját? A sok marasztaló jellemzéssel, amiről az imént írtam. Tekintete azt sugallja: igen. És maradunk a felnőtt Tamási Áronnál továbbra is. Nagyon szerette — mint aPja is a dohányfüstöt — a szivart, szeszt mértékkel, keveset ivott, kivált élete vége felé. Az özvegynél, Ágota asszonynál, a gyertyagyújtáson túli itteni szíves időzésénél... Bennünket persze továbbra is a közös gyermekkor érdekelne. Amilyennek ő, Anna néni látta. Vidám gyerek volt, nagy madrász. Egyszer a fa tetején mívelte ezt, amikor váratlanul letört az ág alatta s Áron „leesett volt”, de nem egyenesen a földre. Egy gallyon hasmánt, nadrágjánál fogva a levegőben lógott s úgy szedték le létrával. E madárkaland egész életét beárnyékolta. A feleségeket is azért cserélte, mert gyereket akart s egy se szült neki. Az asszonyokat okolta érte, pedig nála volt a baj. Az orvosok is megállapították. Ó, az emlékezés és a szunnyadó indulatok keveréke mit föl nem lök a nyolcvannyolcadik évét taposó nővérhői? Igyekeznünk kell, mert Korondon is szét akarunk nézni s szálláshelyünk Marosvásárhelyen van. Korondot azért is látnunk kell, mert Tamási első önálló keresményeként mint apró gyermek köröndi korsóból árulta csupronként egy krajcárért a friss vizet a helybéli baromvásárban. Anna néni nem mozdul helyéről, míg az országúti elágazásig azt a bizonyos „székely” kétszáz métert meg nem tesszük. Tizenöt-húsz lépésenként megfordulunk s visszaintegetünk. Közben gondolatainkkal foglalatoskodunk. Erre vitt az útja a már negyedik elemista Áronnak, amikor — megintcsak hogy a madarászás- ban tökéletesítse magát — egy nagyobb rokonfiú pisztolyát babrálgatva annak töltete eldurrant s levitte balkeze hüvelykujját. S mivel „a legénykének igen jó esze volt” de „ujjhiánya miatt a mezei munkában hátrányt szenvedett”, a szintúgy Áron névre hallgató nagybácsi, akkor már a gyulafehérvári káptalan feje, nagyprépost elintézte a gimnáziumot. Tragikus? Nagyon. Tamási egy kézujj elvesztésével váltott jogot ahhoz, hogy a földhözragadt székelység követe s a magyar irodalom egyik legkitűnőbb elbeszélője lehessen. A pocsétákat lehető gondosan kikerülve a Nyikó partján igyekszünk az autóbusz-megállóhoz. A patakban lu- dak, fejüket a víz alá dugva játszadoznak az apró hullámokkal. Gyönyörű, tömör, vakítóan fehértollú madarak. De, íme, egy kiválik közülük, a gúnár s sziszegve, harciasán felénk tart. Tamási önéletírásában körülbelül any- nyiszor említi gúnár-félelmeit, mint Anna nénje tulajdonságait. Gyanakvása szerint apró korában, nagyon „megszíphatta” egy gúnár, mert évekig úgy félt tőlük, hogy futott nyomban, ha csak látta is őket. Jobbra kanyarul utunk, utolsó intés Anna néninek, aki még mindig szoborként áll az utcácska sarkán. Első s talán utolsó találkozás ez a faluval, a sírral, a szülőházzal, a két Tamási-testvérrel. Meghal Anna néni, az öccs is, Gáspár s tovább szürkül a hajdan-volt és az író-álmodta mesevilág. Csak az idő végtelenjének jelképeként viháncolnak azután is a Nyikóban a jóhúsú,- zsírú, büszke-szép ludak s rémítgeti a gúnár a jövendő évtizedek Áronkáját e bennünket búcsúztató fövenyen. Üti emlékként vihetnénk-e szebb képet magunkkal? Kiss Gyula 33
