Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - JELENÜNK - Kiss Gyula: Ludak Farkaslakán
Ludak Farkaslakán Rendhagyó e két egymás mellé enyvezett naplórészlet. Rendhagyó pedig azért, mert hadat üzen a napló lényegének: a történések időrendiségének; fölcseréli azokat. Nyomban mutatja a két dátum. Az írás azonban épp így s ezért születhetett meg. 1979. augusztus 31. A Kossuth Rádió legjobb adási idejébe illesztette be új hangalbumát, a Tamási Áronról szólót. Tarka szőttesben a vezérlő szín és szál, az író tiszta mértéktartóan férfias vallomása köré illeszkednek művei részletei, Illés Endre, Németh László, Jékely, Illés baráti emlékezései. Ahogy egy millió rádióhallgatónak, úgy vendégem csöndes szobámban Tamási. Most adja vissza néhány hét előtti látogatásomat. 1979. július 14. Székelyudvarhely. Nem futja az időmből, hogy a gimnáziumban, ahol Tamási tanult s hadiérettségizett, szétpillantsunk. De így is értékes ajándékot kapok. A remekül berendezett emlékházban, „Erdély Vajda Jánosa”, Tompa László egykori otthonában vagyunk. A múzeumőr, a költő menye elénk teszi az emlékkönyvet. Tán kétkednék, ha nem látnám saját szememmel: ennyien kíváncsiak a költő kiállításra érett relikviáira! Igen. S Tompa László új kiadásban nem olvasható. Pedig menynyien kérik. Az emlékkönyvi bejegyzések mutatják. Sem Magyarországon, sem Romániában nem adják ki a várt válogatott kötetet. Anyagi meggondolásból? A remek emlékház állami fönntartása mecénási hajlamról tanúskodik. „Tervegyeztetés a kiadók közt”, „csúszás” — mondom már kifelé haladtunkban. Igyekezni kell, tíz perc múlva indul az autóbusz Farkaslakára. Tizenkét kilométer az út. Alig melegszünk bele, az autóbusz máris lassít. Lupeni — olvassuk a helységjelző táblát. Megérkeztünk hát. Mint egyebütt, itt is nyomban székelykapu fogad. Mint Tamási idejében, ma is ugyanott, pár lépésre az országúttől. A kapun által most is „hosszú út vezet a templomnak”, de most nem „szabad” az út, megöblösödik, megálljt parancsol Tamási sírja, síremléke körül. A jókora méretezésű sírhalmon a nyár virágai. Ügy hozzák a látogatók. Kevesebben a szirmát hamar hullató rózsát, többen a tartósabb szekfűt. Kivált égő vöröseket. Ki-ki beszúrja a magáét a gyöpös sírhantba. Jó tíz perce lehetünk itt s a kegyeletlerovók számából látom: Tamási sírja zarándokhely. A szó tiszta és nemes értelmében. Sőt, talán már több is annál, az útikönyvek ideigazítanak, idegenforgalmi látványossággá teszik. Mi egyébnek írhatom terhére: a sírt körebeálló társaság egyik tagja — nyilván a legverzátusabb az effajta dolgokban — közli, neki is van Pesten egy könyve Tamásitól, egy szép verseskötet... Hirtelen támadt döbbenetemben nem csodálkoznék, ha az egyetlen kvarcit-tömbből Szervátiusz Jenő- és Tibor-faragta három és fél méter magas síremlék két figurája — rosszallásként — összevonná szemöldökét. Nem messzi a sírtól a bizonyára ma is Nepumóki Szent János védelme alatt álldogáló templomban minden vakító fehérben ragyog, szokatlan módon még a padok is. A szenteltvíztartós, oszlopos előtérből, a „pitvarból” a zárt ajtó miatt nem juthatunk be s úgy szorongunk künn, mint Áronka, aki egyetlen pár pusztulásig vásott s fölhúzhatatlanul kinőtt cipője miatt — megírta — mezétláb rostéit a padok közé beácsingózni. A falu, egy kilométerre a tenger szintje fölött, a Nyikó völgyében, e patakocska két oldalán nyújtózik. „Székelyek létesítették és éltették” — írja nagy szülötte s nyomban jellemzőjüket is magyarázza: Ügy elütnek a környező népektől, hogy néha önmagukra is csak hasonlítanak.” A góbéságra törő hajlam adja most is a szót a székely-szájba, amikor a Tamási-ház után érdeklődünk. Mennyire van? „Lehet vagy kétszáz méter.” Nekündulunk s aztán kiderül, hogy a két kilométer hosszú falut — a Pocsétákat kikerülendő — csaknem végig kell ugrándoznunk az emlékházig... Németh László 1935-ös útja során megérezte itt azt a „tündéri ízt, ami a cölöpfalut lebegő remekművé emelte s megvolt az emberekben is.” A cölöpfalu bizony alaposan megváltozott, alagsoros kő- és téglaházak támaszkodnak itt is, ott is a domboldalnak, csak a, zömmel új, székelykapuk tréfás, vendéginvitáló betűvéseteikkel, majd meg rovásírással hirdetik, hogy más világban vagyunk. A Tamási könyveiből visszakövetkeztethető világban. A falu „nagy utcájából — ahogy az önéletírásban is olvasható — egészen a felszegi részben meredékes és köves kurta kicsi utca ugrik ki kelet felé.” Itt van a Tamási-ház s ide kapaszkodunk föl. A szülőház, ahogy illik, múzeum. Még nem tudjuk, hogy a személyes vonatkozású tárgyakon, a pályajelző képeken, írásokon túl — melyek végülis minden emlékházban föllelhetők — mennyivel nagyobb s elevenebb élmény vár most ránk. Aminek megosztását e sorok lejegyzője talán nem oktalanul kérheti itt. A múzeum őre, gondnoka Tamási Áron nyolc évvel fiatalabb öccse, Gáspár fogad s mutatja meg a házat, emlékszobát. A házon a jellegzetesen körbefutó folyosó, minden akként ma is, ahogy Tamási Áron leírta: „Az ereszből nyílik a két ajtó is, melyek a szobába vezetnék, vagyis két ajtó és két szoba.” A kisebb, a „művesnapi” szoba, most Gáspár lakószobája, a „főszoba”, a „nagyház” Pedig az emlékmúzeum. Az utóbbiról úgy tréfálkozott az író, hogy akkor se lakták, amikor mód volt arra. Délre és nyugatra két-két ablakon át mesz- szire lehetett látni s Áronka innen tekintgetett át a Nyikó völgyén „a szabad és szelídebb világba...” A tágas „nagyház” vendégszoba szerepet is betöltött, már a felnőtt Tamási Áron életében. Kolozsvárról, Pestről ha barátait lehozta, hogy megmutassa nekik szülőföldjét, itt szálltak meg. Illyés feleségével 1942 januárjában az erős fűtés ellenére is itt fagyoskodott át egy éjszakát. „Az én író-természetemre különösen jellemző, hogy székelynek születtem” — vallotta az író. Kortárs író-barátai ezt jól tudták s jegyezte is meg egyikük: „Soha íróember úgy nem tartozott, tehetségében is, a családjához, falujához, mint ő.” S íme, most megadatik számunkra, hogy tizenhárom évvel a halála után öccsével s nővérével találkozzunk. Áron már másod osztályos volt, amikor „új” testvére, Gáspár született. Épp farsangon. S negyedik élő gyermeknek. A szaporodásnak kivált a gyerekek örültek. Gáspárnak ugyanis, mint ahogy Áronnal is cselekedtek, a szülők két keresztanyát hívtak. Maga az író avat be e titokba. így hát két keresztanya hordta az ebédeket, „ami dicséretes, nagy szokás volt.” Anyjuk csak 32
