Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Csengery Dénes: Jobb lett volna, ha hallgatok (Monodráma)
D’Aussigny püspökkel úgy, hogy tudtam, amit ő üvölt, úgy igaz rám, ahogy az, amit én üvöltök. Otthon voltam én mindenütt, de nem voltam otthon sehol. A verseim, melyeket az embereknek életem mentségeként adni tudtam, kimondták annak az igazságát, akinek épp a borát ittam, de kimondták azokét is, akitől emez a nekem kínált bort lopta. Én nem tudtam szűkre hunyni a szemem, a világot láttam, mondtam — ezért aztán kivetett magából a világ. Kivetett, üdvömre, kárhozatomra. Egy olyan korban lettem minden törvényen kívül eső földönfutó, amelyben minden törvény egy porc a világnyi hazugság csontozatában. Énnekem már hazudni nem lehet. A gyomromban éreztem a szegénység, a bőrömön a hatalom igazságát, az egész ország rám rontott, belém zúdult, s most itt lakik ebben a ronggyá romlott testben. Lettem minden titok ismerője, az egyházba falazott nép egyetlen egyházhagyott hívője, de lettem undorító szörnyeteg, magát ölelésre kínáló leprás mindenki előtt, aki hitet tanulhatna tőlem. És most már tudom a világunk egyetlen igazságát, a SZÓT, amely földig rombolhatná kigondolt édenünk lassan a napot árnyékoló tornyait, melyek tövében egymás torkát markolászva keressük a Krisztusban fogant egyenlőséget. Tudom a szót. De kinek súgjam a fülébe? Ki mozdul meg egy keszeg kísértetté fogyott bandita egy gyilkos szavára? Kezemben a mennyország kulcsa! De hot az ajtó?! (Megint a jelenre eszmélve:) Az ajtó! Hol itt az ajtó? Itt csak falak vannak. Fogoly vagyok, egy befalazott ajtajú világ féreghez inkább, mint prófétához hasonló lakója, holnapra megdöglök, de ha nem is, összeesek egy félóra múlva, vagy ezzel a kötéllel kezdek játszadozni. Szabadulni nem, mint Francois Villon fogok, hanem mint dög, oszló hús, gyökérré, fává lenni vágyó nedvesség. De ha kimegyek is innen, hová? Legyek miséző pap, álhitek foltozgatója? Vagy áruljak fegyvert, bort, kenyeret, ruhát, akármit úgy, hogy tudom, azok, akiknek minden portékámat szánom, utolsó garasukat is szemétre- való ereklyékre költik? Vagy költő legyek, hitem szerint urakat, papokat átkozó, szükségem szerint őhozzájuk könyörgő kétnyelvű kígyó? Térjek vissza Párizsba, gyűjtsem magam köré a diákságot, az ország szellemének legjavát? Ó, a diákok, az a tizennyolcezer, eszét szabadon villogtató fickó, micsoda erő! Belül voltam velük a királyi palota kapuján, fegyverét elhányva futott az őrség, a felséges ágya alá menekült előlünk! Teremtő Istenem, ha akkor lett volna közöttünk csak egy is, aki messzebbre gondol az Ördögfing körül zajló játékcsatánál, a zsákmányolt bornál, meg a bordélyok kivágódó ajtóinál, most nem egy dohos pince falai közül szólon- gatnálak! ... A diákok? Menjek közéjük, Uram? Ugorjak kocsmaasztalra, szónokoljak előttük terólad? El se bírna a lábam! Verjem ki a kezükből a kupát, a tőrt, rángassam ki őket a lotyók országteremtő öleiből? Én?! De hiszen kiröhögnének, uram! Én, Francois Villon,mint hittérítő? Az egész város megszakadna! Üvöltsem túl őket, gyújtsam ki a hajam, úgy álljak eléjük, fáklyaként, arcodat megvilágítani? Ne szűnjek meg nevedet kiáltani életem végéig? De hiszen, Uram, te a legjobban tudod, énnekem már nincs életem! Ügy látszik, így akartad, ezt szabtad árnak a hozzád méltó tudásért. Tollat is azért adtál a kezembe, hogy kikaparjak vele magam alól mindent, s hogy végül meztelenül álljak ebben a leheletedtől védve magát, nyakig gombolkozott világban, mozdulatlanul, hitedbe beleroppanva, úgy, hogy tudjam, mihelyt megmozdulok, csak ellened cselekedhetek. Mit akarjak én még, ha te döntöttél, Uram? (Eszébe jut valami, mint utolsó lehetőséget, ragadja meg a gondolatot.) Egyszer egy pajtában együtt aludtam egy Olaszhonból elvándorolt aranycsináló bűvésszel. Az mondta el, hogy Firenzében látta, amint egy Leonardo nevű hétéves fiúcska valami furcsaságot rajzolt a porba, s azt mondta rá: repülőgép. Hát egy ilyen micsodát én is örömmel vennék tőled, Istenem. Beülnék én abba a világ összes gyermekével, és együtt emelkednénk fel, a fegyverzaj, és a csatatereken felvert porfelhők fölé, a dómok gonosz tornyai fölé, a hozzád vezető utat elálló angyalok falkái fölé, fel országodig egészen, az egymásra rakódott századok mentén. Ha aztán szóba állnál ott velem, együtt csak kigondolnánk, hogy tegyünk tehozzád méltó rendet ezen a neveddel ellenedre népesedő Földön. Ha engeded, hogy megszülessen ez a csodagép, engedd, hogy nekem szülessen meg! Te vagy a tudója, az emberek között nincs utam! (Elgyengülve, magasba emelt karokkal botladozva:) Szólalj hát meg, Uram, mert ha néma maradsz, nem tudom, leszek-e holnap is elég erős hinni téged! Ami máig megmaradt belőlem, vagy a tied lesz, vagy a ... (A keze beleakadt a bitó hurkába.) Hah, lám csak ... (Röhög.) Na, ez elvégeztetett! (A fal felé:) Itt vagy, te leselkedő gazember? Egy szavad se lehet, na igazán jól szórakoztál, piszok. Azért csak jobb az ilyen gyónási roham, mintha naphosszat a tökömet morzsol- gatnám, nem igaz? (Röhögést, majd .köhögési rohamot kap. Rázkódva elzuhan.) El lehet ebbe is ájulni, látod? (Ügy marad hanyattfekve, a röhögés is, a köhögés is nehezen múlik \el róla. Végül kínlódva a zsebébe nyúl, kavicsot kotor elő, dobálni kezd, át a hurkon.) Egyből egy ... Kettőből kettő .. . Háromból három ... Na, barát... négyből négy... szóval újítunk. Most már mindig beletalálok, az meg unalmas ám. . . Ezentúl azok a dobások számítanak találatnak, amik mellé mennek .. . Hát akkor . . . .. .Egyből semmi... Kettőből semmi. . . Háromból semmi... ugye, mondtam, hogy nem könnyű . .. Négyből semmi. .. Ötből egy, hopp... na talán csak... fog ez menni.. . Hatból egy . .. Hétből kettő .. . (A szín közben elsötétedik, de a kavicskopogás meg a számolás tovább hangzik. Ajtócsapódás, dulakodás zaja, kiabálás, majd csend, ajtó csapódik. Hirtelen világos lesz. Villon már nincs a cellában. Fekete köpenye az akasztófa köteléről csüng, de úgy, hogy azért látni lehet: a hurokból valaki masnit kötött.) Csengey Dénes 28
