Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Csengery Dénes: Jobb lett volna, ha hallgatok (Monodráma)

tek temetőjébe mentem, tudtam, Marthe minden dél­előtt arra sétál, szereti a sírok közt nyüzsgő sokadalmat. Letéptem vagy tíz szál rózsát Raguyer püspök apjának fejfája mellől, a csokrot övemhez kötöttem, hogyha el­aludnék, el ne lopják és egy padra ültem le, a kiásott és halomba rakott csontok, koponyák halma előtt. Vártam, le-lecsukódó szemmel. Alkonyatkor arra ébredtem,hogy Sermoise áll előttem. „Francois mester!” — ordította. — „Most megtaláltam, és megcsapom.” — Ijedtemben ütöttem gyomron, s az­tán megálltam, mert nem volt erőm elfutni. Sermoise előre görnyedt, de még mielőtt az arcába rúghattam vol­na, tőrt rántott, és felém bukva átszúrta az ajkamat. Én elkaptam a csuklóját, s a saját késével a hónaljába szúrtam. Hörögve összeesett, zuhantában elrántotta a lábamat, egymást marcangolva fetrengtünk az övemről leszakadt rózsacsokron. Mire talpra álltam, láttam, hogy a közelben sétálók összeszaladtak, vastag gyűrűben áll­nak körülöttünk. Megfordultam, az ajkamról ömlő vért nyelve négykézláb átmásztam a térdem alatt recsegve törő koponyák halmán, aztán rohantam, rohantam... A nagybátyám házában tértem magamhoz. „Gyilkos vagyok!” — ordítottam a homlokomat dörzsölő Lisolette arcába. „Embert, papot öltem!” — „Aludjon az úrfi” — mondta Lisolette. Azóta űzött farkas vagyok. Egyszer még visszatérhet­tem Párizsba, mert Sermoise nem halt meg... nem, az a rohadék pap.. . és vallomása alapján királyi kegyelmet kaptam. De Marthe addigra Ythier Marschand-nal állt össze, s amikor Colinnal feltörtük a navarrai kollégium pénztárát, Tabary, aki őrt állt, míg mi odabenn dolgoz­tunk, fecsegett ennek a Marschand-nak. Tőle aztán Marthe is mindent megtudott, és hiába tettem kezébe a zsákmány rámeső részét, kétszáz aranyat, azzal fenye­getett, beárul. „Tűnj el, Francois” — mondta. — „Tűnj el, mert esküszöm, azon a napon akasztanak, amikor a legköze­lebb a szemem elé kerülsz!” Karácsonykor indultunk útnak, én meg Colin, arcun­kat eltakarva szöktünk a fenyőfa alól. Hogy hová me­gyünk, nem tudtuk. Amíg volt pénzünk, be-betértünk egy egy fogadóba, tanyára — haha, egyszer egy kolostorba vetődtünk, negyven férfira éhezett apáca közé, én azt hittem, élve ki nem jutunk onnan, — később, miután a köpenyünket eladtuk, loptunk, szentképekkel házaltunk, koldultunk, útonálló bandákba álltunk, raboltunk, öl­tünk. Háltunk, ahol épp elért bennünket az este, behava­zott, egerektől nyüzsgő szalmakazalban, recsegő, száraz fa tetején, míg aludtunk farkascsorda üvöltött, utolsó szálig kiirtott parasztcsalád házában, vérrel fröcskölt, ki­égett vályogfalak között, vagy a puszta földön. Ettünk mindent, ami megrágható volt. Melegedtünk, ha sütött a Nap. Cöliint aztán elfogták, felkötötték Monpieauban, ma­gamra maradtam. Teremtő Istenem, micsoda évek voltak! Én addig nem tudtam, milyen világban élek. Én addig azt hittem, Isten képére formált lények vagyunk mi, em­berek, s hogy dolgaink itt e földön Istentől vannak, úgy ahogy vannak. Én addig úgy tudtam, gazember vagyok, és azért nem találom a helyem ebben a szent országban, mert nem jól értem az ég szavát, azért vetnek ki maguk közül az emberek, mert megátkozott lélekkel, a Sátán­nak végzett kényszermunkára születtem. Én addig min­denért magamat okoltam. (Kis csend.) A parasztok nem fogadtak be a házukba, mert a be­szédemről megérezték, hogy nem a vidékükről való va­gyok. A kalmárok elzavartak karavánjaik közeléből, ron­gyaim gyanút keltettek bennük. A városokban megkö­veztek, mer.t koldultam, a kocsmákból, a bordélyokból kilöktek, mert ordított rólam, hogy egy vasam sincs. De kimartak maguk közül a banditák is, szerencse még, hogy fel nem kötöttek, amikor felolvastam azt a becsü­letes emberi életre szólító balladát. A jó nemes urak ga­rast se vetettek a verseimért — hóhéra mindenkinek van, poétát egy sem tűr meg maga mellett. Nem kell az igaz szó senkinek, pedig ember nem érti itt az embert, a sze­gény ositordurrogásra mozdul, nem az ég sugallatára, a gazdag fegyverrel hizlalja a vagyonát, nem imádsággal. Nem az isten, az ördög tett törvényt miközöttünk. Én bejártam, megismertem ezt az országot, tudom, mit beszélek. Ez a százéves háború annyifelé tépte a népet, ahány embert életben hagyott, nem az ige, hanem az állam, a királytól, a papoktól ránkvert rend vasabron­csai tartanak együtt minket. Az isten rég eltűnt közülük, ha ugyan itt volt vala is a világunkról szóló prédikációk, melyek a templomok szószékeiről eldörögnek, nem iga­zak. Hazudik az, aki állítani meri, hogy itt ma szabad emberi rend, igazság van, hogy ebben a mi megcsende­sedett poklunkban isten országa készülődik. És nincs ember, aki ne tudná! Imádkozik boldog-boldogtalan, de én még egyetlen igaz istenhívővel nem találkoztam. Két ember lakik mindenkiben! Egy, aki hajtogatja, fiaiban a jövőre örökíti a nagy humbugot, egy, aki nem hiszi. Pedig hát van, van Isten, és létezik az ő országa. Fö­lötte valahol a mi tülekvésünknek, mégis, életem rajta, van! De micsoda iszonyatos út vezet hozzá! Hitetlenség és hit között csak egy lépés, egyetlen delejes pillanat a távolság, de a hit álarca alatt hallgató, bénává ijesztett tudatlanság és a hit... mint ég és föld, olyan messze egymástól. Hiszen ahol mindenki bélésükéiül a saját fennhangú imádságába, kinek van ott füle az isten sza­vára? Ez a világ senkinek sem otthona, így az emberek, kik otthon nélkül nem élhetnek, csalni kezdenek. Fogják magukat a hasonló származásúak, hasonló gondolkozású- aik, egyforma mélységű zsebűek, egyszóval a sorstól egy helyre pofozott csoportokba állnak, otthonos törvényeket tesznek maguk között, szokásaik alakulnak, közös őrü­leteik, közös bűneik, közös vágyaik, közös ünnepeik lesz­nek, közös rendjük épül, s azt a világra érvényesnek te­szik meg. De ebben az üdvözítő tévhitben csak úgy ma­radhatnak meg, ha elhárítják, megtagadják a világ más hitekben, másforma gondolkodásban, más életekben mu­tatkozó törvényeit. És ezt meg is teszik, erővel tudatlan­ságba falazva önmagukat. Én minden csoportban, mindenütt otthon voltam, ül­tem Párizs főbírójának asztalánál, értettem a várost pré­dáié diákokra szórt szitkait, háltam ringyóval, aki nem fedte elegáns modorral az üzletét, de többre tartottam, mint az éjszakánként diákoknak ablakot nyitó grófnőt, de diák is voltam, prédáltam Párizst, átkoztam a főbírót, és másztam be éjszaka grófnő ablakán. Miközben fejszével Leszakítottam a kapuját, tudtam, hogy fél, s hogy mitől fél a sánta borkereskedő, értettem a rabló­bandák törvényeit, melyek nem sokban különböznek a lovagi udvarok rendjéről, írtam verset — jobbat, mint ő — Charles d’Orleans herceg lovagtermében, de az ételt, italt felszolgáló fiúcskával szívesebben beszélgettem, mint ővele, vadásztam tetvekre bitón himbálózó barátom bokáján, és álltam kínpadra feszítve, szemtől szembe 27

Next

/
Thumbnails
Contents