Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Csengery Dénes: Jobb lett volna, ha hallgatok (Monodráma)
in, a nyomor kirakodóvásárán, kezdtem úgy érezni, hogy küldött valaki, hogy diáktársaim világot fürkésző szemeit sétáltattam. Hej, az a párizsi diákság! Micsoda mulatságokat csaptunk ott a Szent Hilárius hegyén! Tizennyolcezer borotvaeszű, feszülő inú, életerőtől toporzékoló fiú. — Az ördög se fékezhetett meg bennünket! Akit ez a csapat vezérnek lökött maga elé, az ugyan nem állhatott meg töprengeni. El is taposták volna, hogy észre sem veszik! Hej, ahogy a városra zúdultunk alkonyaikor, arra az álszent feketébe takarózott városra! De csörömpöltek a kulcsok a kapuzárakban, de csukták magukra ablakaik fatábláit a kalmárok, kupecek, az angolbarát, kéjenc főpapok, a pápai patkánytól ellett férgek, az ilyen D’Aussigny-félék, a bíróságok vallatólegényei, a kincstartók, a tanácsnokok, professzorok, uzsorások, árvaszéki biztosok, miegyebek! A királyi palota kapuját is beszakí. tottuk, Káfoly királyt az ágya alá ugrasztottuk, amikor a lovastestőrök rajtaütéssel elragadták tőlünk az Ördögfingot, szabadságunk jelvényét! Ember meg nem állított utunkban. Amire azt mondtuk, hogy a mienk, azt hiába zárták előlünk, elvettük, akármi volt, bor, hús, tiltott könyv, pénz, szentelt gyertya, fegyver, ruha, vascégér, fogva tartott költő, nekünk való asszony, elragadtuk, magunkkal vittük, ha akartuk. Nem tűrtük, hogy kipor- ciózza bárki is a világ nekünk szánt részét! Az egész a miénk volt! Akkor Francois Villon az asztalfőn ült, és csend lett egy perc alatt, ha szólni akart. Nem lökték félre, nem kacsintottak össze a feje fölött, nem röhögték ki, nem rémítették halálra, nem löktek büdös heringet a pofájába. A saját karját dugták volna le annak a torkán, aki meghazudtolni merészeli. Akkor a legszebb, legtisztább nő is . . . (Köhögési roham fogja el.) . .. akkor a. . . (Újra köhög.) akkor... (Egészen csendesen, rekedten:) Akkor találkoztam Marthe-vel. (Emlékezve:) Mar the! (Kiáltva, mintha szólítaná:) Marthe! (Reménytelenül, már csak magának:) Marthe... a te arcodat, a gyönyörű mozdulatlan arcodat nem tudtam kitörülni magamból. Kimondom a nevedet, s látlak mindenütt, ahová nézek. (Kitárt karokkal körben a cellában, mintha régi ismerősök sorát üdvözölné. A falnak:) Marthe! Itt vagy, utánam jöttél? Marthe! Marthe! (Az akasztófát átölelve:) Marthe! Még ebben a megtaposott féregben is, akivé lettem, férfierőt gyújt a tekinteted. Tőled kell megtudnom, hogy nem vagyok aggastyán harmincéves koromra... (Köpenyét elől összefogja, de a test, s a ruha ritmikus hullámzása mutatja, vagy legalábbis sejteti: önkielégítés folyik.) ...Marthe, gyönyörű boszorkányom! Ölelj, ölelj, szoríts, engedd a testedbe ömleni ezt az ördögtől való erőmet, ami nem tűri bennem a nyugalmat, a tisztességet, a csendet, a békét, az alázatot! Fojts magadba, ne kelljen a saját torkomat átvágnom, borulj rám, takarj el, nem akarok látni se Napot, se Holdat, se embert, se Istent, hiszen állatok vagyunk mind, csak a vérszag meg a nőstényszag gyújt szenvedélyt bennünk, vicsorogni, marni tudunk csak, szűkölni vagy dorombolni, mint te... ó, te . . . te ... gyere csak. gyere .. . istenem, hogy éget a bőröd, a halált is megölelném benned ... te, te ... fond rám a karod, a combod. . . még, még, csak sikoltozz, csak harapj, csak rángatózz, te, te, te,... hát gyere, most gye_ re, gyere, gyere . . . mindenki helyett gyere ... gyere!! Gyere!!!! Ö! Őü Öü! ... óó... Ö . .. ó, te rongy, te.. . ! Hát még itt is, most is meg tudnál alázni? Elég, hogy a világon vagy, csak annyi kell, hogy létezz, és Francois Villon önmagát is elundorító hüllővé aljasul? Ó, te .. . Hát ez a nő állta el előlem az Istenhez vezető utat. Még D’Estonville házából ismertem, akinek termeit egy balladám nyitotta meg előttem — az ám, Párizs főbírája egy bandita szavait ismételgetve kedveskedett fiatal feleségének — és akkor azt hittem róla, főnemes kisasz- szony. Colintól tudtam aztán meg, hogy ez a nő részeges őrmester lánya, két aranyon bárki számára megvásárolható. N Akkor egy hétig nem szóltam emberhez. Ültem a Vastag Margót bordélyának sarkában, körülöttem ittak, énekeltek, verekedtek, szeretkeztek, hánytak, takarítottak újra ittak, röhögtek, haladt Párizs összefogózott népének templomokon, lakomára díszített termeken, büdös piacokon, pecsenyesütő sátrakkal elrondított zajos temetőkön, szétvetett combú ribancok koszorúján át vonuló körmenet — mindezt láttam, hallottam, mégis, mintha mindez egy másik világban történt volna, ami az én testemen túl kezdődik, s amelybe nem léphetek, nem kiálthatok bele, amelynek határain túlra csak a tekintetem juthat. Marthe-et is többször láttam, egy kövér, fiatal pappal jött, és úgy ült le mindig, hogy láthassam az arcát. Amikor ölelkeztek is, engem nézett, talán még kacsintgatott is. Néztem őket, néztem, néztem. Colin sokszor odajött hozzám, ételt, italt hozott, és amikor látta, hogy nem nyúlok hozzá, rámüvöltött, rázott, pofozott... Diáktársaim is jöttek, Regnier, Montigny, Guil- lome de Roue, Tabary. Egy darabig szólongattak, bámultak, hívtak, mejek velük az öszvérbe, új versem után kérdeztek, végül kiröhögtek és otthagytak. „Egy kurva miatt akar éhen dögleni” — és másnap felém se néztek. Egy éjszaka aztán Marthe jött oda, azon meztelenül, ahogy a kövér pap alól kimászott. „Francois!” — simogatta meg az arcomat. — „Kellek neked? Azt mondják, kellek neked” — benyúlt a nadrágomba. „Szerezz pénzt, te is nagyon kellesz, ezek közt a barmok közt legjobban kellesz. De mit csináljunk, ha ilyen szegény vagy, meg ilyen ronda. Legalább ilyen ronda ne lennél.” — A kezét még mindig nem vette ki a nadrágomból. A pap, aki közben magához tért, a hajánál fogva rángatta el tőlem, és miközben pofozta, rúgta a földön, Marthe egyre sikloltozott. „Ne, Sermoise, ne üss! Mit ütsz? Ez csak Francois, nem látod, hogy ez csak a szegény világcsúfja, Francois?” Talpra ugrottam, odarohantam. Sermoise hátralépett, én egy pillanatig néztem a földön meztelenül vonagló Marthe-t, aztán átléptem rajta, a részegen alvó Colinhoz szédelegtem, s addig rángattam, míg talpra nem állt. „Gyere, gyere!” — hajtogattam, és kivonszoltam az utcára. — „Mi az ördög ütött beléd?” — bámult rám. — „Pénz kell, gyorsan és sok. Induljunk, Colin! Azt teszem amit mondasz, de reggelre száz aranyunk legyen!” — „Megjött végre az eszed?” — röhögött. „Elment. De most már menjen is, menjen, menjen!” Két óra múlva Marthe ruhájában volt a pénz, Lou- viers posztókereskedő száz aranya, én pedig nekivágtam a városnak, az éhségtől, a félelemtől, a fáradtságtól szé- delegve jártam az utcákat reggelig. Akkor az Aprószen26
