Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Csengery Dénes: Jobb lett volna, ha hallgatok (Monodráma)

megvannak még az Öszvérben, ahová zálogba adtam őket —, szépen felöltözve indultam el reggelente, végig a szűk utcákon, át a Szajna kőhídján, fel a Szent Hillá- rius hegyére. Szívesen mentem, mert addigra már borzalmasan untam a kamrámat, meg a házat is, melynek kapuján a négy év alatt csak nagy ritkán léptem ki, látogatóba menet az időközben megbetegedett anyámhoz. Az előadásokat ugyan sokáig nem szerettem, féltem is, hátha hallok valamit, amiből az derül ki, hogy Lisolette mégis igazat mondott, hát inkább oda sem figyeltem, de hazafelé menet meg lehetett állni a piacon, a lacikony- hás sátrak, pékségek, fegyverműves boltok előtt, és az utcán gyönyörű nőket, gazdagon öltözött, széparcú urakat lehetett látni. Én csúf, visszataszító ember vagyok. Nemcsak most, hogy pincebogárrá sápadtam, póznává soványodtam — fehér ingben, tiszta ruhában talán még rondábban festettem, mint így, koszban, rongyokban. Láttam rútságomat a hajamban turkáló borbély réztányérjában, láttam magam a tekintetükkel belémbotló hökkent nők szánalmában. Később, amikor már nőtt a szakállam, s nem nézhettek szegény, torz kisgyermeknek, asszonyszemekben fénylő undor volt a tükröm. Egy napra el nem feledhettem, bélyeget tett rám a teremtés.

És mégsem tudtam gyűlölni a szép embereket. Volt egy isikolatársam, Pierre — Páris sem lehetett gyönyörűbb nála. Még alig kamaszodtunk, már csókot dobáltak felé a bolti lányok, fiatal kofák. Amikor hazafelé mentünk, vihogva tűrték, hogy a szoknyájuk alá nyúljon, mellüket fogdossa, ott a piac közepén, fényes nappal. Az egész annyira természetes volt, hogy egyszer én is a combja után nyúltam annak a lánynak, akit éppen csiklandozott ... Mindketten megmerevedtek, és úgy néztek rám, mintha leköptem volna a feszületet. „Hát mit képzelsz, te kis mocsok, te pondró, te béka!” — sikoltott a lány, és mint egy eszelős, szórni kezdte felém a kordélyán szagló heringeket, osztrigákat, rákokat. „Ugyan” — fogta le a kezét Pierre. — „Hagyd szegényt” — legyintett felém, s a lány vállát átfogva elfordult tőlem. Akkor elhatároztam, hogy megölöm Pierre-t. Hazarohantam, végigfeküdtem az ágyamon, és lehunyt szemmel elképzeltem, hogy vágom át a torkát, hogy térdelek a hátára, hogy roppantom el a gerincét, csigolyáit, hogy döngölöm péppé egy nagy mozsárban azt a gyönyörű fejét. De másnap, amikor megpillantottam, beleborzongtam abba, hogy milyen szép, és később megpróbáltam azzal szédíteni a lányokat, hogy eldicsekedtem előttük: én Pierre barátja vagyok. A legjobb barátja!

(Lassan, talán valami csodában bízva letapogatja arcának bizonyára ismerős formáit. De csoda persze nem történt.)

A szép Pierre! Vajon, ha most is itt volna velem, meg tudnám ölni?

Eh, megint mindent összezavarsz, Francois! Mit törődsz Pierrel? Ne félj, száz év múlva senki meg nem mondja, két koponya közül melyik volt az övé és melyik a tied. Ne gondolj rá! Azokra gondolj, akiket szeretsz, akik jók voltak hozzád. Anyádra, Guillome bátyádra, Liso- lette-re...

(Kis csend.)

De hát mi dolgom velük?

Űristen! Anyámra gondolok minden erőmmel, meg a nevelőapámra itt a börtön szalmáján kuporogva, és nem érzek semmit. Nem tudom magam elé idézni az arcukat, pedig hisz milyen sokáig minden nap láttam őket! Hová lettek az életemből? Hol voltak, amikor felserdültem, felnőttem? Hogy maradhattak ki azokból az eseményekből, amelyek sorsomat a pokol felé fordították? Hogy

engedhették ki kezükből a szívemet? Ki rendelte, hogy ne legyen ember, aki kevésbé lát belém, mint éppen ők ketten? Hogy eshetett, hogy épp, aki szült, aki felnevelt, annak nincs hozzám mákszemnyi köze sem? Két tehetetlen, szegény öregember! Sok börtönből kiástak már pénzzel, könyörgéssel, de amikor viszontláttuk egymást, mint idegenek álltunk egymással szemben. A te akaratod volt, Uram?

(Nagyon halkan, most valóban, szinte, mintha gyónna:)

Egyre ritkábban látogattam az anyámat. Nem bírtam betegnek, tehetetlennek látni. Olyan volt, mintha már nem is élne... Egyszer elvittem neki egy számára írt versemet, a Miasszonyunkhoz szóló imát... tán azóta is azt mondogatja, és szentnek képzeli a fiát. Nagybátyám meg... az életem első tolvajkulcsával az ő kapuját nyitottam ki, úgy szöktem esténként a Fehér Lóba, az Ökörbe, az öszvérbe. Napról-napra hazudoztam neki, apám helyett apámnak, gyóntatómnak. Szállhat-e keresztény fiúra ennél nagyobb szégyen?

De én nem szégyenkeztem. Már akkor benne voltam életem nagy sodrásában, amely itt rakott le csak a pince kövén, szennyes és talán aranyatrejtő hordalékként.

Első szeretőm a Bálvány Marianne volt, egy csodálatos ringyó. Colin barátom vitt el hozzá, az ágyába is ő erőltetett, de Marianne nem undorodott tőlem, szinte belefojtott az ölébe. (Bizonykodva:) Nem, nem undorodott. Van egy pillanata a szeretkezésnek, amelyben az emberi test képtelen színlelésre, és Marianne csak ölelt, sikoltozott, szorított... Utána megpofoztuk és pénzt kértünk tőle. Adott, és máskor is adott, és örömmel adott mindig. Akkor volt először életemben pénzem! Rászabadultam Párizsra.

Colin nagy ismerője volt Párizs kocsmáinak. Ahová csak együtt beléptünk, rögtön baráti karok nyúltak felénk, borért lódult a csapos, riszálni kezdtek a lányok de még a bor mellett üzletelő kereskedők, a handabandá- zó, zsoltárokat éneklő részeg papok, a kockázó katonák is halkabbra fogták a szót — mindenki tudta, hogy Colina Cayeux nem akárki. Beszélték róla, hogy bandita, a Kagylósok egyik vezére, hogy Dijonban vérdíjat tűztek a fejére, de mit bántam én azt akkor? Olyan helyekre vitt, ahol minden ízemmel éreztem, élek!

Egyszer a Vastag Margót tavernájában egy púpos öregasszony jött az asztalunkhoz. Míg a többiek itatták, s röhögték a morgását, leírtam róla egy balladát. Az én versem úgy nő, mint a köröm. — Azt se tudom, mikor írtam le az elsőt, — nem kell hozzá se csend, se áhitat, se fejvakarás; elkészültem azzal is hamar, s amikor Colin megkérdezte, hogy mit írok, felolvastam. A csendet még Colin szava teremtette, de azt a döbbent hallgatást, amely a rámmeredő, majd az ajtó felé tántorgó banyát kikísérte, azt már az enyém. Ügy éreztem, hatalmam van, ha akarnám, a világ végére vezethetném ezt a húsz embert, jönnének utánam, mint a kölyökkutyák. Haha! De késő volt már másik kocsmába indulni. Margót is közelebb jött, hozzám nyomta a hatalmas melleit, meg borunk is bőven volt még, — maradtunk hát, és ittunk az ájulásig.

Diákok is lehettek abban a társaságban, mert hamarosan híre ment az egyetemen a versemnek, egyre többen kezdtek mesternek nevezni, — a Villon nevet akkoriban loptam nagybátyámtól —, többen és többen köszöntek rám, neveztek cimborájuknak, és estéről-estére megesett, hogy felpenderítettek a kocsmaasztalra felolvasni. Én, aki odáig megtűrt vendége voltam az ivók sarkának, és nap mint nap magamban ődöngtem Párizs koszos utcá25