Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Csengery Dénes: Jobb lett volna, ha hallgatok (Monodráma)
Mit akarsz? Honnan kerülsz ide? Hová ereszkedsz? Mi vagy? Mi?! Mérőeszköz? Fogyó életem, növekvő őrületem mutatója? Te! Vagy a végítélet angyala horgászik rám veled? Mi?! Mi?! (Rázza a kötelet, szakítani próbálja, harapja. Majd idegbajosan felröhög.) Hát legyél csak, aki akarsz, akármi! Nyúljál, ereszkedjél, lengedezz! Na! Ha a derekamig érsz majd, hintázni fogok rajtad, ha meg a bokámig lógsz, a csizmámat kötözöm rád, s kuglizok. Tudom, elereszt az ítéletosztó angyal, ha orrába csap a kapcám szaga. Haha! A két szép szárnyát tövig az orrába dugja, és úgy motyogja majd, tukmán, ahogy Colin szidta mindig a romlott heringet: Egek Ura, de büdös világot préseltél ki magadból. (Röhög, majd köhögési roham rázza meg. Hirtelen némul el aztán, erőszakkal.) Istenem, eszemet veszed megint! Hát azért teremtettél lelkes állatnak, hogy így megcsúfolhasson egy rőf kenderkötél? (Rábámul a hurokra.) Hisz ez úgy van, ahogy mindig is volt. Nem ereszkedett egy ujjnyit sem! (Óvatosan, szinte lábujjhegyen elhátrál a bitótól.) Meg se mozdult! Persze, hogy nem! (Egy pillanatig visszafojva nézi még a kötelet, majd gvors fejmozdulattal eltépi róla a tekintetét.) Francois, szedd össze magad! Egy ép gondolatod nem volt még ma. Pedig most már megdöglesz itt, ez biztos, meglehet, utolsó perceidet éled. A halál pedig, ahogy az élet sem, nem old meg, nem magyaráz meg, nem fejez be semmit. Tőle ugyan meg nem tudod, hogyan jutottál harmincéves korodra göthösen, seprűnyél-soványan csavargó-, majd banditasorsra, végül akasztófa alá ebben a csupafal cellában, hogy miért kínoznak, Isten nevét üvöltve az arcodba, amikor te kínodban ugyanaz Isten nevét üvöltözöd, hogy melyiktek üvöltését vállalná Isten, országa nevében mondott igének. Hogy a mai vallatáson ki szólt igazat rólad, te vagy az a sátán püspöke. A halál. Francois, az csak jön, kézenfog, megtáncoltat a sötét dombok felett, és messzi-messzi országába ragad, csak csontjaidat szórja. koDonyádat gurítja vissza a földre. az utadat követők okulására. Egyenes léptekkel, be- vészett sorssal menj elébe! Tsy lesz. Uram Isténem. Előbb, mintsem a rothadás, vévére járok életemnek. Párizsban láttam meg a napvilágot, az 1431. esztendőben. ugyanakkor, amikor az orleansi szűz alatt. Francia- ország megmentője alatt kigvúlt a francia kezektől rakott máglya. (Fintoroq.) Az ítéletet hozó legfőbb törvényszékhez dicsőítő balladát írtam négy éve. Johannáról szóló versem még nincs. De lesz, ha Isten enged élnem. Születésembe nem anyám, apám halt bele, egy elcsa- nott szerzetes szúrta le a Perette Lyukában, a keresztelőmet követő áldomás után kitört verekedésben. Apám sírját sohasem láttam, tetemét a temetés éjszakáján kikaparták. szétmarcangolták a városba betört kiéhezett farkasok —, ahogy mesélik, azon a télen esett, hogy farkast fogott a Notre-Dame nyitva felejtett, s a huzattól becsapódó kapuja —, csontjait elhurcolták, amennyire tudom senki sem kereste őket. Anyám, aki maga is egy kolostor kegyelemkenyerére szorult, nehezen tartott engem, éheztünk, ahogy az egész ország azokban az években. Én ezzel a hurokkal játszottam életemben először; gyermekkoromban soha! Nyolcéves voltam, amikor az anyám egy reggel kézen fogott — akkor már öregasszony volt; amióta az eszemet tudom, öregasszony —, és elvitt egy vöröskapus, magas házba. „A bácsikád lakik itt” — mondta. — „Mától fogva te is itt laksz majd.” — Én sírni kezdtem, de nem nagyon, mert addigra beértünk a házba, és egy nagy teremben várakoztunk, ahol vastag szőnyegek voltak a padlón, meg olyan gyönyörű sötétbarna bútorok, meg arany gyertyatartók, meg bársonyfüggönyök, amilyeneket én még addig sohasem láttam. Már egy kicsit örültem is, hogy itt fogok lakni, amikor az anyámra néztem, és láttam, hogy az arcán könnyek állnak, kapkodva igazgatja magán ronggyá mosott fekete ruháját, egy ki-, csit megrogyasztva közben a térdét, hogy a szoknyája földig érjen, és ne látszódjék alatta, hogy mezítláb van, és akkor megint bömbölni kezdtem, mert éreztem, hogy az jólesik anyámnak. Így talált minket, egymást túlharsogó sírásban a kövér, mélyhangú úr, Guillome de Villon mester. A nagybátyám. Tizenhét évig éltem a házában. Az emeleten kaptam egy kamrát, napjaim nagy részét abban töltöttem. Szabad volt ugyan lemennem az udvarra, melyet magas kőkerítés vett körül, és Guillome mester azt sem bánta, ha a könyvtárszobájában nézelődök, hisz ő délelőttönként amúgy is az egyetemen tanított, így tevés-vevésemmel nem zavartam senkit — imádtam a régi könyvek nehéz papírszagát — de mégis odafenn maradtam inkább, mert a lépcsőtől féltem. A lépcső melletti falon ugyanis, le a földszintig sorban a tizenkét apostol képe volt felakasztva, és egyszer Li- solette, nagybátyám mindenes asszonya, aki naponta fényesre törölte az aranyozott kereteket, azt mondta, az apostolok nagyon szigorú szentek, nem lehet akárhogy eljárni előttük. Az első előtt le kell kapnom a kalapomat, a második előtt meghajolni, a harmadik előtt fél térdre ereszkedni, a negyedik előtt összekulcsolt kezekkel ég felé meredni, és így tovább, tizenkettőig. Mindezt meg is tettem, valahányszor lementen a lépcsőn, de egyszer megbotlottam, elzuhantam, és tetőtől talpig átizzadtam a ruhámat, mire össze-vissza zúzva mindenemet, a földszintig gurultam. Azalatt a pár pillanat alatt láttam magamat villámok hegyére szúrva, szörnyeteg-fogak közt őrlődve, lángpallostól halálra sújtva minden poklok legmélyebbikébe zuhanni, az apostoli szentség elleni lázadás büntetéseként. Két napig nem tudtam abbahagyni a sírást, és utána is még sokszor, hónapokon át nagybátyám kezét fogva mertem nekivágni a lépcsőnek, de egyszer, már öreg diákkoromban is, amikor átszúrt vállal, félig ájultan vonszoltam magam a kamrám felé, a gyomromig megremegtem, amint Lukács arcára tévedt a tekintetem. Guillome mester, amikor mindent elmondtam neki, megrótta Lisolettet, velem pedig hosszan, nyugtató kedvességgel elbeszélgetett. Ö egyébként is minden kívánságomat, minden bajomat számon tartotta, és amit csak tudott, elkövetett, hogy megnyissa lelkemen a mennyre néző ablakot. Ahogy a vasárnapi ebéd után pipára gyújtó földműves, ki jókedvében ujjnyi borral tiszteli meg asztalnál ülő fiában a jóllakott csend mélyén felsejlő férfit, magához szólított néhanap, miután beszélgetésre összegyűlt tudós barátai távoztak házából, térdre vett és felolvasott nekem a Szentírásból. Ezekben az órákban döbbentem rá, hogy Lisolette tréfált velem. Egy darabig nagyon figyeltem őt, hogy észrevegyem rajta az ég büntetésének jeleit. De nem láttam semmit. Tizenkét éves koromban nagybátyám egyetemre íratott. Sokráncú, fekete köpenyt, csőrös kalapot, fehér harisnyát, meg csatos cipőt is vett ekkor nekem — tán 24
