Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Csengery Dénes: Jobb lett volna, ha hallgatok (Monodráma)
ha csak az orommal értem volna fel a hurkot, most meg, lám, ágaskodnom kéne, ha a nyakamra akarnám szorítani. (Kipróbálja; gúnyosan bólogat — majd hátrahőköl.) Vagy lejjebb eresztették! És ez jelent valamit?! Eddig sohasem nyúltak hozzá! így akarják tudtomra adni, hogy... de nem, az lehetetlen, én lettem magasabb, most már biztosan tudom... Ni, nadrágom sem ér le a bokámig ... Hiszen éreztem, én Istenem, de még hogy éreztem, nyúlik a testem, ropog, szakadni akar, de aztán csak nyúlik, nyúlik. .. Eddig mindig csak ütöttek, három-négy naponként értem jött négy katona, átvittek egy ennél nagyobb cellába, melynek ablaka is volt, és addig vertek, rúgtak, míg csak a szemem úgy be nem dagadt, hogy már nem láttam az égnek azt az ablakke- retnyi darabját sem, s míg végül el nem ájultam ... De ma csak hárman jöttek, három vörös lebernyeges, csuklyás alak — az arcukat nem is láttam — és egy másik terembe vittek. Csuklómat, bokámat összekötötték, aztán arra a kötélre, amelyik a lábamon volt, vasgolyót akasztottak, a másikat meg kezdték feltekerni egy fentről lógó fahengerre, mint a kerekeskút vödörláncát. Amikor a testem annyira megfeszült, hogy már-már fáj, de a golyó súlyát még nem éreztem rajta, a két fáklyás katona kíséretében bejött egy aranydíszes ruhájú pap. A három vöröscsuklyás térdre borult előtte. „Te egyenes derékkal mersz megállni D’Aussigny püspök urunk előtt?” — üvöltött rám az egyik, amikor felálltak. „Meghajolni!” „Nagyuram, én így...” — de nem fejezhettem be. „Befogd a mocskos pofád!” — ordított most az egyik fáklyás, és gyomorszájon vágott. — „meghajolni!” — az ütés jó helyre ment, alig kaptam levegőt, de tudtam, ha nem mozdulok, követi a második, harmadik... Tudtam, hogy ha mozdulok, ha nem, ütések jönnek, hiszen azért van ott a két katona, a három hóhér, mégis összeszedtem minden erőmet, megpróbáltam megemelni a lábamra akasztott vasgolyót, s úgy, függve meghajolni. Nem tudom, sikerült-e csak azt éreztem, vállamnál, bokámnál, csípőmnél rögtön háromfelé szakadok, szemem előtt egyetlen csóvává folyt össze a fáklyák fénye, katonák fegyverének csillogása, még a hóhérlebernyegek vöröse. A cella visszhangos falai mennydörgéssé erősítették az üvöltéseket. „Meghajolni! Meghajolni! Meghajolni!” — Már az egész testem fájt, minden eremet külön éreztem, ahogy már-már szétveti őket a megszorult vér. — „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” — préseltem ki fröcsögő nyál közt a köszönést, és földre ejtettem a golyót. Akkor a püspök egészen közel jött, arcát az enyémhez nyomta. — „Mindörökké ámen” — mondta kenetes mosollyal. Nem köptem szemen. „Francois Villon magister” — mondta, olyan közel hozzám, hogy porszagú leheletét is éreztem. — „Két ezüst gyertyatartó, három ékkővel kirakott áldozati aranyke- hely, és Szent Antal aranyba foglalt jobb kezének ellopásával vádollak a mi Urunk, Istenünk előtt! Vádollak, Isten házának kirablásával, papi esküd aljas megszegésével, azoltári szentség meggyalázásával. Ismerd be bűnödet és gyónj meg! Az Űr könyörülete nem kerüli el a megtérő: bűnös lelkeket.” (Villon újra átéli mindazt, amiről beszél; ia továbbiakban is úgy mondja D’Aussigny püspök szavait, mintha azokba lényének egyik fele fogalmazódnak.) „Uram” — feleltem, amennyire tudtam felfeszítetten, a takaros fogalmazásra is ügyelve — „ .. .Testvérem.” A szabad művészetek mestere vagyok, szegény sorsú, inkább az Úrban, mint a földön boldoguló poéta, Isten Párizsban felkent szolgálója. Hogyan vetemedhettem volna a halálos bűnökre, melyeket említeni voltál kegyes ... — hát ez az. Hogyan?... — Hiszen magam is őrizője s nem bitangolója vagyok a szentség evilági jeleinek.” „Hazudsz” —, mondta, még mindig mosolyogva. — „Tolvaj csavargó vagy, papi esküd megcsúfolója, egyházunk szennye, Párizsból száműzetve az országra szabadult bandita, aki az ördögtől birtokba vett lelkét sima, Isten igéit hűséggel utánzó szavakba öltözteti. De hazu- dozz csak! Az én börtönömet még nem hagyta el ember, sem élő, sem halott, anélkül, hogy legalább egyszer ne az igazat mondta volna. Húzzátok!” — intett a csuklyásoknak. Vállamban, csípőmben, bokámban újra szakadásig feszültek az izmok, az inak, szinte pengtek, akárha húrok lennének. Tüdőm majd megpattant, de nem jutott ajkamig egyetlen átok sem, hogy íjjá feszített testem a menny kapujáig röpíthette volna. Láttam felém dőlni a Notre-Dame harangtornyát, hallottam az anyámat sírni, és éreztem, hogy bőröm nyálkássá nedvesedik a ruha alatt.. . talán ütöttek is megint... „Isten békéjét hirdetni indultam világgá!” — kiáltottam. — „Lelkeinket az Űr színe előtt felmutatni!” „Hazudsz! Elvetemült kegyszertolvaj vagy! Húzzátok!” „Francia költő vagyok ... Jaj... Népünk dicsőségét gyarapítani született kiválasztott!” „Száműzött senkiházi, eretnek, országutak réme! Húzzátok!” „Charles D’Orleans herceg barátja és udvari költője vagyok, barátságról és szerelemről daloló tisztatorkú trubadúr ...” „Koszos, megveszett, hazug kutya vagy, a legutolsó utca rongya is arcul köpne, ha megérintenéd. Húzzátok!” „ ... Minden félelmét, minden könyörgését, minden hitét, minden vágyát, reménységét énrám bízta a népem, szólnom kell...” „Itt fogsz megpenészedni! A csonjaid porát is ezeken a köveken söpri odébb a huzat. Húzzátok!” „ ... Levegőnél jobban szomjazom az emberséget ebben a háborútól, pestistől, éhínségtől, testvérharctól tépett istentelen országban...” „Egy Párizsból jött levél szerint gyilkos vagy. Beismered? Hallgatsz? Húzzátok!” (Kis csend után, emlékeiből lassan a jelenre ocsúdva:) Húzták... Elájultam... visszahoztak... (iszonyodva:) Itt vagyok. (Ellép a bitó tövétől, még az előző jelenet hatása alatt a hurokig megy. Miközben tovább beszél, azt hin- táztatja.) Francia költő vagyok . . . Száműzött senkiházi. .. Isten felkent papja ... Dicsőségre született kiválasztott... Félig meggebedt, vert kutya ... Szerelem széphangú énekese... az utca utolsó ribancának is köpőcsészéje ... Emberséget levegőnél jobban szomjazó tiszta ember . .. Betörő, útonálló! Gyilkos!! Itt fogok megrohadni, ennek az istenes szörnyetegnek a pincéjében, itt játszom el tébolyomat, undorító haláltusámat, mindvégig leselkedő szemek előtt bohóckova, ezek a koszos falak: lesznek utolsó szavam meghallói. Mielőtt még szívemig ásnák magukat a testembe furakodott férgek, ezt a hurkot szorítom önkezemmel a ... (A kötélre nézve eszelős rémületbe esik.) Lejjebb jött! Mióta megint itt vagyok is, lejjebb ereszkedett ez az átkozott kötél! Ahogy a kígyó ölti a nyelvét, egyre nyúlik! (Megragadja.) 23
