Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Csengery Dénes: Jobb lett volna, ha hallgatok (Monodráma)
Jobb lett volna, ha hallgatok? (monodráma) (D’Aussigny püspök meugni kastélyának pincebörtöne, de ezt még nem látni, szín teljesen sötét. Ajtó csapódik, valakit belöknek, a padlón zuhanó test ütötte zaj, alig hallható motozás, majd ismét ajtócsapódás, végül gyors, de nehéz lélegzet — lassan megnyugszik. Halkan, dallam nélkül fütyörész- ni kezd valaki. Aztán csend. Kavics koppan a kőpadlón.) Egyből semmi. (Koppanás.) Kettőből semmi. (Koppanás.) Háromból semmi. (A szín lassan kivilágosodik, láthatóvá válik a cella. Teljesen üres, a középen felállított akasztójától eltekintve, amelyen ia hurok is ott függ, gondosan karika formájúra igazítva. Villon az akasztójától kissé jobbra áll, berogyott térdű, terpeszben, próbál átdobni a hurok karikáján. Vigyorog.) Négyből egy ... Ötből egy ... Hatból kettő ... Hétből... (Hirtelen düh lökődik játékos kedve helyébe, falhoz vágja a maradék kavicsot.) ... Rohadékok! Még itt, a siralomházban is bohóccá alázkodjam előttetek? Űristen, hát ekkora szégyen a tehetetlenség? Olyan borzalmasan nevetséges a halálra rugdosott, saját beleivel cölöphöz kötözött farkas dühe, hogy ahhoz képest ez a komédiás, idióta viháncolás is méltóságos tartásnak tűnik előttem? (Nevetni próbál megint.) Elmés találmány ám egy ilyen cella! Azt se látom, mégcsak nem is sejtem, hol az ajtaja, amin belöktek, mert itt bizony fal van körös-körül. Azt se tudom, hon- nét lesik, kipróbálom-e ezt a ... (Akasztófa felé köp.) ... Ezt a nekem való, szép nyakravalót... Pedig valahol egy porkoláb meggörbült háttal áll a folyosón, és néz, hallgatózik, figyel. Ismeri már az egész megpené- szedett életemet, jobban, mint én. Hallott köpni, imádkozni, horkolni, öklendezni, nyögni, tombolni, összeesni, álmomban kiáltozni, -tudja, milyen szavakkal szólítom anyámat, szeretőmet, istenemet, látta, hogy zabálom csámcsogva a penészes szalmát, melyet alomnak szórtak alám, hogy próbálok szomjúságomban a saját szájamba vizelni, hogy kerülgetem újra megéhezve a hányadéko- mat, látott ez már engem féregnek, szentnek, mindennek ... Én meg még azt sem tudom, milyen színű a szeme, amivel folyvást csak néz, néz, néz. Már egy éve is lehet, hogy idezártak, de még nem volt magányos pillanatom. Nem élek, neki mutogatom magamat. (Más hangon, a láthatatlan őr előtt szerepelve:) Hahó, hé, éljen a jóságos Károly király, asszonya száz gyönyörű fiút foganjon, legyen közöttük tisztességes is, vagy kettő, de ezeket tagadja ki, ne tűrjön maga mellett ellenséget! Ahogy már említettem is, éljen a felséges úr! Szálljon az Űristen áldása a Legfőbb Törvényszék beszari papjaira, kik Johanna szent szüzet máglyára küldeni méltóztattak. Hitük szerint üdvözítsd őket, Uram! Legyenek felszentelve e kastély gazdájának, Monsignore D’Ausignynak lotyók szoknyája alatt matató kezei, arcának egészséges pírt adjon a miséin hétfelé vágott csecsemők tiszta vére! Zuhogjon fejére az áldásom, akár a jégeső!... Na! (Elönti a gyengeség, erőfeszítésébe kerül talpon maradni.) Nanana ... Hah!... Hát, a közönség mára megkapta, ami az övé ... Elég volt, tessék elfordulni, Francois Villon most összecsuklik, mint a rongy ... (összerogy. Hörögve.) Hallod, te leskelődő gazember? Mint a rongy! (Fekszik, nyög, liheg. Erővel felkönyökölne, de visz- szazuhan, arccal a padlóra. Az ájulás határán, de egyszersmind, mintha bámuló tömeget delejezne:) Isten töröttlábú lovai vonaglanak, hánykolódnak a hadiutak árkaiban, lefejezett paraszthullákon, szétfeszített, feltakart ölű asszonytetemeken, saját piszkukban fetrengő félholt testeken át tipródva vonszolják magukat egy vérrel színig telt vályú felé, melyben a szegény Villon ezerszer átkozott feje úszik, mint egyetlen apró sziget, a vérben kapálózva fuldokló férgek Ararátja. Szép fehér lótetvek, poloskák, lábat eresztett ebihalak másznak, a homlokába ütött kereszt felé, véres csápjaikkal üdvözült mosolyt rajzolva a sima bőrre. Látjátok-e ezt a mosolyt? Szép, ugye? Ti vályú köré gyűlt, elroppant gerincű fehér paripák, mondjátok, nyihogjátok ki, patáitokkal sulykoljátok a föld szívverésének ritmusába, mielőtt zabálnátok, s megdögölnétek, hogy ennél gyönyörűbb arcot még nem láttatok! Ne..addig ne közeledjetek, ne árnyékoljátok el a napot... Ne vicsorogjatok, ne köpjétek rám a pofátokon remegő sárga tajtékot... Ó . .. az ínyetek ... A fogaitok ... érdes nyelvetek, nedves torkotok ... kavargó, vaksötét, hatalmas gyomrotok... Francois, én itt vagyok, te hol vagy... Francois jobb szeme kiált, hol vagy Francois bal szeme... Nem látlak ... (Liheg, értelmetlen szavakat üvölt, teste, mint a békaláb, melybe áramot vezettek, rángatózik. Végül térdelő helyzetbe rántja fel a félelem görcse.) Isten, ne engedd elmémet elborulni! Ne hagyd, hogy önmagába marjon teremtésed legtündöklőbb csodája, az emberi értelem! Ne adj hatalmat lelkem felett agyonéhez- tetett, vassal, kötéllel, nyomorékká tört testemnek! Tedd, hogy ne kelljen percenként beléd fogóznom! A magam erejével akarlak szolgálni. (Fúj, tenyerével letörli verejtéktől lepett arcát.) Pihenj Francois, józanodj! Tenyereddel érintsd a követ, szemed is szilárd pontot keressen! Az a bitó ott, nézd, az lesz támolygó eszméleted fogózója. Lám, bárki kínzó is, valahol mind ostoba. Egynek sem jutna eszébe, hogy a hurok, melyet azért lógattak fölém, hogy láttán jö- vőmtől eloszonyodjam, mentőkötél lesz egyszer, melyet lelkem elkap, a téboly gödreiben már-már elmerülve. Nyálas félelmemet akasztattam rá, és ni, lassan már meglendülő kedvemet hintáztatja. Ne félj, Francois! Ha Isten nem, megsegít az örökkévaló hóhérbambaság. (Lassan feláll.) De a vállcsontomat kifordították ... (Elindul.) .. .A térdemben is megroppant valami ... (Nevetni próbál.) . . .Meg úgy látom, magasabb is vagyok, tegnap mint22
