Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kaposi Levente: Ha jön a főnővér
százötvenhez, ami még nekem hátra van — az újságot, hogy eme orvostudományi hír fölötti örvendezésemet tovább folytassam és olvassam. És ez volt a baj. Bár ne is tettem volna. Mert kedvenc lapom ez érdekes írása a továbbiakban még azt taglalta, mi kelletik ahhoz, hogy valaki az orvostudomány mai állása szerint megérje ezt az akár 120 évet és mi az oka annak, hogy sokan mégsem élik meg — a hatvanat sem. Hát persze: az ital. Meg a dohányzás. Az éjszakázás. Meg a nők. (Nem a feleségek! A nők. Nem érdekes, hogy az orvostudomány mai állásában is különbséget tesz a feleség és a nő között?). Aztán a zsíros étkezés. Meg a fűszeres étkezés. A kevés mozgás. A kevés tej, meg a sok tej. A munka is persze, meg a stressz is, ami utóbbi időkben olyan népszerű és sokat hangoztatott nálunk, hogy már attól is stresszt kap az ember. Ezek mind ellenségeik, -amelyek összefognak életed és az én életem ellen, amelyek ludasok a rákban, az infarktusban, a magas vérnyomásban, az idegvégkámerülésben és társaiban, amelyek miatt az embert az a veszély fenyegeti, hogy még a hatvanat sem éri meg. Tehát van tíz évem. A 150 helyett. Esetleg. Ha a hátralévő tíz évben csak a hű feleség és semmi szex, csak víz és semmi szesz, csak kétszersült és semmi sült, és kevés munka, és semmi stressz. Ha ez mind együtt meglesz, akkor jó reményem lehet, hogy elérjem a hatvanadik évemet. S az már alap arra, hogy ha mindezt tovább csinálom — ami a szexet illeti úgy nyolcvan táján amúgyis lemond az ember -ilyesmiről, ha akar még élni negyvenet — akkor az orvostudomány mai állása szerint elérem a 120-at. Sőt megélem. Hát én most és itt kijelentem: nem óhajtom megélni és megérni sem azt a 120-at! Ide egy zsíros sertés- csülköt, gyere babám az ölembe, önts vodkát a kupámba, de csináljuk gyorsan, mert vár a munka, és a stressz.. . Ujjé hatvanig élni, jaj de jó. Ha az orvostudomány mai állása szerint hagyják az embert. Gyurkó Géza Ha jön a főnővér... Ivott egy kortyot az undorítóan langyos teából, majd a csészét óvatosan rátette a fémlemezből készült éjjeliszekrényre. Délelőtt tizenegyóra tájban járhatott, és ráadásul még vasárnap is volt — talán a legkevésbé eseménydús idő a kórházban. Lehunyta a szemét, az őszi nap besütött a hatalmas ablakokon, jólesően melegítette az arcát. Szemhéján át élvezte a napsütést, fura zöld, sárga, piros karikák táncoltak előtte. Tulajdonképpen mégis idegesítette minden. A csönd, a ki- haltság, az eseménytelenség. Kedve lett volna felkelni, elutazni valami ismeretlen tájra, csak úgy, hogy az ember beáll egy vasúti pénztárhoz, megkérdezi, hogy kétezer kilométeres távolságra, hová tudnak jegyet adni, aztán felszállni a vonatra és robogni. Kinyitotta a szemét, fásultan körülnézett a kórteremben, aztán újr-a lecsukta szemhéjait. Valami ismeretlen, ideges érzés kerítette hatalmába. Váratlanul, de erősen. Tulajdonképpen már nem is bánta, hogy megtörtént vele ez a -buta -eset. Kirándulni indult, természetesen turistabakancsban, térdzokniban, rövidnadrág- ban, hátizsákkal. A hátizsák bal zsebében pedig turistatérképekkel, ahogy ez a jó túrához illik. És máig sem tudj-a megmagyarázni magának, hogy miért, de nem várta meg, amíg a vonat szép lassan -begördül az állomásra, hanem vagy harminc méterrel az épület előtt leugrott. Szerencséje volt, nem esett a kerekek alá, de kificamodott a bokája. Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy akkor is ilyen zöld, sárga, piros, fura karikák táncoltak a szeme előtt. Aztán a mentő, az emberek sopánkodása, hogy „milyen felelőtlenek egyesek”, képesek leugrani a mozgó járműről, satöbbi. Tulajdonképpen nem is a fájdalom esett neki a legrosszabban, hanem az, hogy vele ilyesmi előfordulhatott. Vele, Kovács István főelőadóval, a hivatalnokok mintaképével. Vele, akivel soha nem történtek események. Mert az ő élete maga volt a sziklaszilárd előrelátás, a megfontoltság, az ő életében nem voltak eseményszerűségek. Mindig mindent tudott előre. Reggel hat órakor kelt, tíz percig reggeli torna, természetesen nyitott ablak mellett, hat -tíztől hat harmincig borotválkozás, mosakadás, utána fél óra reggeli, öltözködés, hét húszkor indulás a hivatalba, s mielőtt az óra nyolcat ütötte volna, belépés a hivatali szobába. S a munkában ugyanez a rendszeresség. Ügyfélfogadás, konzultáció, akták intézése — mind, mind a lehető legnagyobb rendben. Persze tudta, hogy a kollégái időnként mosolyognak rajta, kinevették, mert ő a fizetéskor megvette a fél kiló Omnia kávét, a kellő mennyiségű lisztet, cukrot, kon- zerveket, készételeket, a cigarettát, és egész hónapban aztán nem volt gondja a vásárlásra. Vagy azért is kinevették, mert ő nem akkor vásárolt cipőt, amikor megtetszett neki valami, hanem minden félévben egy párat. De ugyanilyen belőtt menetrend szerint vette meg magának az ingeket, öltönyöket, kabátokat is. S ez a hallatlan precizitás olyan előnyöket biztosított neki, ami aztán a kollégák irigységét is kiváltotta. Neki soha nem voltak pénzgondjai, nem kellett kölcsönkéregetni, nem tolták le a főnökök, hogy már megint tíz percet késett, az ő továblépésével nem voltak problémák, tudták, hogy, ha valami jobb -hely megüresedik, akkor legesélyesebb rá a Kovács, hogy betöltse. Tulajdonképpen ez a szinte spártai beosztású életmód eredményezte azt is, hogy nem voltak barátai. Idegesítette volna, ha este fél tízkor váratlanul beállítanak hozzá, megtárgyalni olyan családi ügyeket, amik nem is érdeklik. Inkább hetente két este eljárt a közeli vasutas klubba sakkozni, fél héttől tízig. Két-három partit játszott, tulajdonképpen nem is a játék izgalma miatt, hanem azért, mert egy bizonyos mennyiségű közösségi élet kell az embernek. Vasárnaponként pedig túrázni járt, akkor is, ha jó volt az idő, de akkor is, ha nem. Egyszerűen a mozgásért tette, hiszen az egész heti ülőmunka után feltétlenül szükséges az izmokat megmozgatni. A hivatalban többször próbálták különböző társadalmi tisztségekkel megbízni — mondván, hogy agglegény, úgy is rá ér —, de soha nem engedett elveiből. Szerinte 16
