Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Aino Korhonen: A szamaritánus
A szamaritánus Egy mókus éppen áthaladóban volt az úttesten, de a mérges autótülkölés visszariasztotta. Az utca másik oldalán zöldelő park várta, s mögötte nagy, régi temető, ahol imás mókusok is tanyáznak. Szegény kis állat védtelenül és megriadt tekintettel új próbálkozásra várt. Az utca főútvonal volt, és az autók áradata végtelen. — Gyere, gyere!... — Terhi segítőn nyújtotta kezét a mókus felé. Ha az csak egy kicsit bízott volna benne, Terhi könnyen átvitte volna az utca túlsó oldalára, vagy akár a temetőig is. De a mókus megijedt a forgalomtól, és nem hitt Terhi jószándékú kezének. A lánynak sietős volt a dolga. Kilenc órakor az üzletben kellett lennie, munkakabátba öltözve. Nem szeretett volna elkésni. Ez volt első igazi munkahelye, és a nagy önkiszolgáló üzlet nyári segédalkalmazotti helyére sok más pályázó is volt. De a mókus! Miiért nem törődik senki vele? Nem hagyhatta egyedül vívódni a for- gatagos reggeli utcán. Ki tudja, mi lenne a vége? Mi lenne a vége? Nem, nem! Biztonságba kellene helyezni az út túlsó oldalán, de ha... Ha ott maradna vérében fekve az úttesten ... Egyik autó a másik után gördülne keresztül rajta. Egy pillanat múlva már csak a farka bojtja maradna meg. És senki sem szomorkod- nék egy cseppet sem a kis állat tragédiája miatt. Terhi igen. Ölébe venné a kimúlt mókust — akkor az autók kénytelenek lennének várni. Az üzlet hátsó helyiségében titokban papírba csomagolná a kis testet, és elrejtené valahová. Elővehetne koporsónak kélt süteményes dobozt. A hét végén eltemetné a mókust a nyaraló erdejében egy fiatal nyírfa alá. Ott alhatná örök aknát, ahová tartozik, a fiatal erdő madárdala közepette. De a mókus nem halhat meg. Terhi megpróbálta megfogni a felborzolt farkat, de az állat elmenekült előle. A mókus észrevette az új alkalmat. Már az úttest közép_ vonalánál volt. Terhi feszülten várt a helyén: most sikerülhet neki — ha a kis piros autó egy kicsit csökkentené a sebességét, csak egy keveset. Ó, ha... Terhi bízott a piros autó vezetőjének jószívűségében. A mókus is remélt. De a piros autó gonosz volt. Behozta a távolságot közte és az előtte haladó kocsi között, sávot változtatott és előzni akart. Menet közben gonoszul rátülkölt a mókusra. Terhinek volt ideje látni az autóban ülő fiúkat, amint kajánul nevetve hátrapülantgattak a mókusra, mintha jó tréfát eszeltek volna ki. A szegény mókus szükségtől kényszerítve, hihetetlen ügyességgel futkosott az autók között, vissza a kiindulási helyére, majdnem Terhi lába elé. A lány dühös volt a piros autóra, de még milyen dühös! Azt kívánta, úgy ütközzék neki egy lámpaoszlopnak, hogy a kocsi otromba orra összenyomódjék, és jelzőberendezése ne tudjon többé jeleket adni. Vagy egy nagy dongó kerülne be a kocsiba és zsongna köröskörül úgy, hogy a benn ülők bepólyálva kerülnének kórházba, ahol két hétig azon gondolkozhatnának, mi történt a kis mókussal. Szegény kis jószág ide-oda ugrált a járdán. Nem mert mindjárt újra próbálkozni. Fülének hegyezésében, szemének villogásában feszült aggodalom rejlett. Bizonyára anyamókus volt. Ki tudja, talán éppen a szerencsétlen mókusfiak keresik és kérdezgetik anyjuk hollétét a temető más mókusaitól. Az est homályában kimerülhetnek a keresésben. Éhségükben és védtelenségükben egymást okolhatják, értetlenül, hogy miért nem jön az anyjuk gondozni őket. Kilenc óra volt már. „Legyen akár tíz” — szinte zokogott Terhi. Ebben a gonosz világban mindegy. Egy önkiszolgáló üzlet nyári alkalmi dolgozója aggodalom nélkül elkéshet a műszakról. Vagy egészen el is m,áradhat a munkából. Legfeljebb egyszer a zsemléknek és a fánkoknak kisebb keletjük lesz. Az önző, csak maguk hasznát kereső embereknek nem kell kérdezgetniük, friss-e a sütemény. Csodálhatják az üres polcokat, és ihatják kávéjukat az önkiszolgáló híres fánkjai nélkül. Az úgyis azoknak a gonosz embereknek való, amilyenekkel teli van a világ. Itt is nyüzsögnek a maguk lármájával, ki autón, ki gyalog. Elindulnak üres szatyorral és élelemmel megrakodva térnek haza. Mind csak a magúik szükségleteire gondolnak. Senki sem ügyel arra, milyen fontos lenne egy mókusnak keresztülmennie az utcán. A mókus megint reménytelen kísérletet tett, eljutott a középvonalig, majd visszafordult. Közben egy ifjú pár haladt a városközpont felé. A férfinak aktatáskája volt, az asszonynak horgolt szatyra, még üresen. Az asszony megállt egy pillanatra, és Terhi észrevehette, hogy szép volt, és jó illat áradt belőle. — Ó, milyen bájos jószág, honnan tévedt ide? — csacsogta a szép asszony. Terhiben felcsillant a remény: megjött a szamaritánus! Az asszonnyal és az aktatáskás férfival együtt bekeríthetnék a mókust és elvihetnék a biztonságos parkba. Talán egy kis időre meg kellene állítani az egész forgalmat. És elmehetnének az állatvédelmi bizottsághoz, és a rendőrségre, és . . . Férje oldalán az asszony már továbbment a város- központ felé. Egyikük sem pillantott többé hátra. Terhi fújt a méregtől. Haragudott az autókra és a vezetőkre. Teljes szívéből és különösen haragudott a kövér asszonyokra, akik cammognak a gyalogos átkelőkön, és hagyják, hogy az autók alázatosan várakozzanak. Hogyan használhatta volna ki a mókus a zebrát? És Terhi haragudott a szép, illatos asszonyra is, aki ugyan azt mondta, hogy „bájos jószág”, de miért nem állt meg cselekedni, mért nem avatkozott be? A forgalom megállítása is sokkal könnyebb lett volna a szép asszonynak, mint az iskoláslánynak, akinek pörsenések vannak az orra körül. És az asszony férje már magával az aktatáskával hatott volna az autósokra, ök hárman könnyen kisegíthették volna a mókust szorult helyzetéből. A mókus megint ide-oda cikázott az utca forgatagában. Autók jöttek-mentek, úgy hogy a kis jószág alig látszott ki közülük. De mégis életben volt. Egy nagy teherautó gördült le a hídról. Ha más autók nem tették meg előbb, úgy ez a teherautó most az aszfalthoz lapíthatta volna ez,t a kis állatot. Terhi gyorsan parancsokat osztogatott magának: „Most avatkozz be — menj az úttestre a mókus védelmére — állj az utca közepére, mintha közlekedési rendőr lennél!” Terhi a középvonalon állt. Tülköltek a dudák. Valamelyik ablakból szitkozódtak. Az autók kikerülgették őt, fékek csikorogtak, a sofőrök gonosz arcokat vágtak. A leány mindezekről nem vett tudomást. Számára csak a kis mókus létezett, meg a haladó nagy teherautó. A barna farok meg-meglendült. Terhi új, esztelen és sietős parancsokat hajtogatott magának: „Emeld fel a kell
