Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szlavcso Csamov: Fehér ruhában krisztus keresztjével
zed — fuss a teherkocsi elé — menj — segíts — mentsd meg!” De a keze és a lába engedetlenül elemyedt. Borzalomtól kitáguló szemibogarai csak nézték a teherautó gördülését. Most, most az történhet.. . Ő mindent világosan látott. Amikor 'be kellett volna következnie annak a borzalmas dolognak — nem történt meg. Egészen más történt. A teherkocsi lelassította sebességét, az ember a kormánynál erősen fékezett. Észrevette a mókust és úgy mosolygott, ahogy minden kicsire és bájosra szoktak mosolyogni. Azután a nagy autó megállt! A kis mókus boldogan elillant előle, biztonságosan átért a park oldalára. A vezető a kocsi ablakából figyelte, hogy a mókus valóban biztonságban van-e. Megérkezett a szamaritánus! Milyen ember! Nagy szívének kell lennie, hogy jutott belőle irgalmasság a mókusformáknak is. Terhi majdnem beleszeretett a teherkocsi vezetőjébe. A napfényes nyári reggel gyönyörű volt. Terhinek egyszerre siethetnékje támadt. Futott és boldogan ugrott a hídra. Milyen jól érezte magát. Szép volt a világ: üdezöld és élettel teli. Benne jó és gyöngédszívű emberek lakoznak. Örömmel kínálja majd a fánkokat az ilyen embereknek. Megérdemlik, hogy valami édes kerüljön a nyelvükre. Terhi is jó akart lenni, igazán jó mindenkihez. Ma egy fél rossz szót sem — senkinek és senkiről. A mókus miatt. És a gépkocsivezető miatt. Aino Korhonen Finnből fordította: Mjazovszky Albert Fehér ruhában, Krisztus keresztjével Az eső ólomfüggönyei dögkeselyűként szállnak a mező felett. Keserű bánat szaggatja lelkemet, vad vágtában visz lovam a némává csöndesiüit batárhan. Messze mögöttem maradnak a Kábdák — ott még süt a nap és egy sor elárvult ház fehérük, mint a kodkaou- kor. Lárma, szitbozódás közepette, vissza-vitsszahőkölve közelednek a parasztok a hombár küszöbéhez. Manói 'bácsi meg egy hektikás, a ikötelességteljesítés- ben haragossá keményedett, gyulladt szemű óriás a városból kurta 'kérdésekkel fogadják és bocsátják útjukra az egyszerű parasztokat. Rendre, fegyelemre, törvényességre oktatják őket. „A szövetkezetbe önként lép az ember, bátyók, a törvény szent és senkinek sem fogjuk megengedni... ” Ezt verjük a parasztok fejébe... És csak fülledt éjszakákon kötjük gúzsba a törvényt, és magunkra maradva vetjük tekintet-villámainkat az ismeretlenibe — a törvényt átugorva rohanjunk-e egyenesen előre? ... — Még Lenin adta ki a dekrétumot a földről, és nem mi, bátyám — hangsúlyoz minden szót külön iaz óriás és tenyerével törölgeti a porréteget a listákról. — Keleti kényelembe helyezzük a seggeteket, bátyók, ti meg.. • — A kényelem elől senki nem fut el, pajtás. Ki se látszunk a nyomorúságból. Adjatok nekünk nyugalmas életet, hisz mi már tengernyit szenvedtünk,.. — Ugyan mikor lesz az a keleti kényelem? —• Eljön az ideje... Ne siessetek — vág közibe az óriás. — A bödönről meg a mézről van-e meséd, pajtás? — A sor csak nem csillapodik. — Az régi mese — bosszankodik szellemeskedve a Félkezű. — Mi fordítva gondoltuk ki. Mindjárt a mézzel kezdjük. . . — Adja isten. Sokait bőjltöltünik, vicsorognak a bordáink az éhségtől! — kanyarog lüktet az eleven ember- kígyó. — Többé nem lesz ilyen. Lóduljatok! Egyszer már nem tudtam türtőztetni magam, kimeresztettem a szememet, és megpróbáltam torkon ragadni a Félkezűt. Megőrizte nyugalmát, belökött a pincébe és rám szegezett egy régi dobtáras revolvert. A nyirkos, ragacsos, dohos homályban a Félkezű és én hamis mesét mondtunk el egymásnak. — Fiatalon akarsz meghalni, mi? — zörren a hangja a fej'em fölött, mint egy varjúláib lépése. — Ez laz én dolgom — mondom. — Gyerünk! Szívem vadul dobog a torkomban. — Intelligencia. Akár a szarkáé. Még ki se röpült a fészekből és... Apádat akarod tanítani. .. — Manói bácsi, elég. Gyerünk, ide a szívembe! Az anyád... — Nahát, ez férfias volt, szidj össze bátran. A parasztok miatt búsulsz, mi? — Ha nem ölsz meg, 'én végzek veled. — Fordítva is lehet. Ne taníts engem... A szuka felfalja a kiölyfcét. Az övé. A Félkezű megsimogatja a revolvert, artisztikusan forgatja a kezében, lassan, módszeresen céloz. Hol a homlokomat veszi célba, hol a szívemet, hol a lágyéko- mat, összekuporodva, akár a vipera ugrás előtt. És aztán megismétli a számot. És mindannyiszor ilyen ügyesen, haragosan és halálos komótosan. Érzem, ahogy az ébrenlétből dermesztő félálomba ereszkedem, hol hideg, hol forró verítékben úszom.-—• A harcra tanítalak, te tacskó. Lenin kiadta a dekrétumot a földről, és mi teljesítjük a végakaratát. A falusi.. . Rémüldözik, mint egy nagy barom, nem akarja odaadni a földjét. Kinyomom a lelkűket, de behajtom őket a kolhozba. — A szövetkezetbe — igazítom ki. — Minden szétfolyilk.. . Azt akarod, hogy Krisztus keresztjével szórjuk az áldást? Tartsd féken az idegeidet, ne bosszants többé, mert fehér ingbe öltöztetlek, kereszttel. . . Gyeire ki! Érzéseimtől marcangoltán, imbolyogva alig tudok felmenni a lépcsőn. — Jó kis fürdő, mi? — mondja később a Félkezű. — Meg is ismétlődhet, ha akarod, és iákkor már fehér ruhában és Krisztus keresztjével... Manói bácsit nem sebzik meg sem a haldokló, sem a barát, sem az ellenség szavai, bármilyenek is legyenek rendíthetetlen fal marad. Csak egy fialtörő kos tudná ledönteni. 12
