Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Vaszilij Petrov: Apák

— Aztán? — ocsúdott föl mintegy mély álomból Arnold Romanovics. — Ezután következik a történet legszomorúbb része. „Az élet kifürkészhetetlen — mondta egyszer Szonya. — Arno, én nem is tudom... Ha velem történik valami, ugye, nem hagyod el Kátyát? Nagyon szeret ám téged!” Bolond fejemmel mennyire örültem akkor ezeknek a szavaknak! Nem láttam előre.. . Télen történt. Az iskolában szünet volt; Szonya, meg a többi fiatalasszony az erdőre mentek dolgozni. Nem egészen egy hét múlva súlyos betegen jött vissza. Néhány nap múlva meghalt. Tüdőgyulladás végzett vele. Akkor magamhoz vettem Kátyát, nevelgettem, hamarosan iskolába ment. Később átjöttünk Salkaszha. Attól tartottam, ha Vazamkassziban a fülébe jut, hogy nem én vagyok az igazi apja, elromlik a kapcsolatunk. Amíg kisebb volt, nem volt könnyű dolgom; egy férfi keze nem áll úgy rá a gyermekgondozásra, mint egy asszonyé. De aztán, ahogy cseperedett, maga is segíteni kezdett. Gavros! — kiáltott fel pár pillanat szünet után Arnold Romanovics. — Ne vádold Szonyát semmi rosszal, és rólam se gondold, hogy az özvegy asszonyokhoz jártam. Tudod, még ma is bánt a lelkiismeret, hogy nem voltam a háborúban . . .

— Nem te tehetsz róla, kinek hogy alakul az élete. Nem a te hibád.

Gyorsan múlt az idő. A két férfinak sok mondanivalója volt, elvégre húsz éve nem látták egymást. Gavril Anyiszimovics egyik cigarettáról a másikra gyújtott, csa- varintos füstkarikákat eregetett, mintha játszadozna. Pedig arca a merevségig mozdulatlan volt.

— Teljesen megértelek, Arno. És ne haragudj rám, amiért megzavartam a nyugalmadat. Köszönök neked mindent. Lehet, hogy magadban azzal vádolsz, hogy megszöktem a családomtól, pedig nem így van ... A háború a hibás.

— Mindenkinek meg van a maga keresztje. De te, még alig meséltél magadról. Hol jártál ilyen sokáig?

— Hogy is kezdjem ... Harcoltam Sztálingrádnál, aztán ahogy a front nyugatra vonult, ezredünk részt vett Ukrajna felszabadításában. Harkov közelében váratlanul bekerítettek bennünket a németek. Arra már nem emlékszem, hogyan kerültem fogságba. Nem öltek meg, pedig elkészültünk a halálra. . . Bizonyára azt gondolták magukban: ez az ember olyan erős, mint a bika, tud dolgozni. Több fogolytársammal egy franciaországi szénbányába hurcoltak. Kemény munka volt ott, de — ameny- nyire lehetett — igyekeztem magam nem megerőltetni. Talán ennek köszönhetem, hogy sikerült megszöknöm. Két hónapig egy Orleans melletti falucskában bújtam meg. Egy parasztcsalád rejtegetett. A gazdát, ha jól emlékszem, Gilbertnek hívták, az ő segítségével sikerült kapcsolatba lépnem egy partizáncsapattal. 1944-ben részt vettünk a párizsi fölkelésben.

Később aztán sokan nem hitték el nekem, hogy német fogságban voltam, és hogy megszöktem onnan. Az ilyenekre hogy, hogy nem, görbe szemmel néztek. Évekbe tellett, mire bebizonyítottam a magam igazát, mire hittek nekem. Csak 1947-ben jöttem haza. Azóta egy uráli városban dolgozom, egy gyárban. Egyszer voltam odahaza a szülőfalumban is.

— Addig nem tudtad, hogy Szonya meghalt?

— Tudtam, mert régebben megírták. Azt is tudtam, hogy Kátyát magadhoz fogadtad. De nem akartam megbolygatni kettőtök életét.

— Megnősültél?

— Két évig egyedül éltem, aztán egyre nehezebb lett ez az élet. Főzni, mosni magamra, de főleg a magány . . . Elvettem egy özvegyasszonyt, akinek két lánya volt. Azóta született egy fiunk. Most kilencéves.

— Otthon, a faluban, hogy fogadtak?

— Hm. . . Este érkeztem és kora hajnalban már indultam is vissza. A rokonoknak meghagytam, hogy senkinek ne beszéljenek rólam. Ki tudja, lehet, hogy rosszul tettem. De akkor nem tudtam egyebet kigondolni.

— Azt hiszem, Gavros, jól tetted. Kátya ma is azt gondolja, hogy én vagyok az igazi apja. Talán ha akkor kiderül az igazság, végképp összezavartunk volna mindent — mondta halkan Arnold Romanovics.

— Te vagy a pedagógus, jobban tudod. Ne gondold, hogy most rossz szándékkal jöttem ide; csak meg akartam köszönni, amit a lányomért tettél. Neki is, neked is jó így. Gyönyörű lány, akár az anyja volt.

Gavril Anyiszimovics fölállt, és botjára támaszkodva, elcsukló hangon így szólt:

— Arno, mielőtt elutazom, látni akarom Szonya sírját.

Arnold Romanovics keskeny, kanyargós ösvényen vezette barátját a temetőbe.

— Várj csak, úgy látom, itt van Kátya — suttogta lépteit lelassítva.

— Mama, nézd, igazából felnőtt vagyok. Befejeztem ám'a középiskolát! — hallatszott a kislány hangja.

Gavril Anyiszimovics a kislányt figyelte. Igen, ez az ő vére, Kátya .. .

— Ugye, nem tudja, hogy én vagyok az apja? — kérdezte még egyszer.

— Nem. Szonyát és engem tart a szüleinek. Néha meséltem az esküvőnkről, ilyenkor a tiéteket mondom el neki. Nekem nem volt esküvőm, hisz tudod. Miatta nem nősültem meg.

— Köszönöm, Arno. Mindent köszönök. Most már mennem kell. Örülök, hogy láttam Kátyát, megnyugodtam. Isten veled, minden jót!

Gavril Anyiszimovics kezet nyújtott, majd lassan elindult visszafelé az úton. Arnold Romanovics hosszan nézett utána. Hirtelen gyöngéd kezet érzett a vállán.

— Ki volt ez, apa? — kérdezte halkan a kislány.

— Egy régi barátom. A megyeközpontban dolgozik, most itt járt, hát meglátogatott. Elbeszélgettünk a fiatalságunkról. Aztán erre jöttünk, mert gondoltam, hogy itt talállak, kislányom .. .

Húsz esztendő múlt el a találkozás óta.

Arnold Romanovics így emlékezett vissza Szonya születésének hatvanadik évfordulóján. Ezen a borongós, hideg téli estén, a sűrű hóesésben egy középkorú asszony sietett a fűzfák közé rejtett ház felé. Nem sokkal utána egy sánta, kampósbotos öregember is abba a házba fordult be. . .

Vaszilij Petrov

Csuvasból fordította: Kántor Klára

10