Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Vaszilij Petrov: Apák

volna. Egyetlen járható út maradt: a levél. Következő nap, egyik szünetben, amikor Szonya nem látta, kitépett egy lapot a kémiafüzetéből, s ezt írta rá: „Szonya! Számomra te vagy a világon a legszebb és legjobb ember. Nagyon szeretlek, és úgy érzem, nem is tudok nélküled élni. Arno.”

Másnap Szonya átköltözött a szomszéd padsorba.

A középiskola után Szonya a tanárképző főiskolára jelentkezett, matematika—fizika szakra. Ezt szem előtt tartva, Arnold is a tanári pályát választotta — biológia szakon tanult tovább. Szonya szívén csak nem tört meg a jég, bár lépten-nyomon tapasztalta a szerelmes ifjú igyekezetét, hogy a kedvébe járjon. Tisztelte ugyan Ar- noldot, mert okos, becsületes fiú volt, de nem tudta szerelemmel szeretni. Ez ellen pedig nincs orvosság.

Már csak egy évük volt hátra a főiskolán, amikor bekövetkezett a „derült égből villámcsapás”: Szonya Gav- ros felesége lett.

Ez bizony igen váratlanul érte Arnoldot. Soha nem vette észre, hogy Szonya és Gavros vonzódnak egymáshoz. Ö meg Gavros egy faluba valók voltak, Szonya a szomszédba. Ki gondolta volna, hogy Gavros esténként átjárt Szonyáékhoz? A középiskola után Gavros katonai főiskolára került; honnan is sejthette volna Arnold a levelezésüket?

Mit lehet tenni, a tisztjelölt kedvesebb volt. Persze nem is csoda, hisz az amúgyis szép szál Gavrost a zöld egyenruha, a fényes csizma, katonasapka olyan jóképű férfivá varázsolta, hogy az emberek megfordultak utána. Arnold belátta, hogy nem versenyezhet vele. Mégis, mikor egybekeltek, úgy érezte, itt a világ vége. Az esküvőre nehéz szívvel ment el. A tamácsházáról kifelé jövet hármasban lefényképezkedtek, tovább azonban nem bírta. A lakodalmas háznál, míg odabenn vígan táncoltak, mulattak, Arnold kiment a kertbe és keserves zokogással panaszolta el nagy bánatát az estéli harmatban csillogó fűnek, virágoknak.

A szabadsága leteltével Gavros szolgálati helyére utazott. Megállapodásuk szerint Szonya egy év múlva követte volna férjét. Közben kitört a háború, Gavrost hamarosan a frontra vezényelték, elbúcsúzni sem tudott övéitől. Azóta nem kaptak hírt felőle.

Arnold ez idő tájt súlyos beteg volt; katonának sem vitték el. Ez újabb lelki konfliktust okozott neki, alig mert a falubeli özvegyek, árvák szemébe nézni. S amikor az életben maradt katonák hazajöttek, olyan borzasztó megalázottságot érzett, hogy már-már öngyilkosságra gondolt. Ezek a nyomasztó érzések évek múltával csillapodtak csak valamelyest. Betegsége sem múlt el nyomtalanul, és a kettős testi-lelki teher morzsolta erejét.

Gavros is megjárta a maga kálváriáját. A fiatal házas férfi boldogságát egy csapásra szétzúzta a háború, mesz- sze sodorta a szülőföldjétől, de úgy látszik, húsz év múltán sem adta föl a reményt, hogy fölkutassa elveszett családját.

Vajon ide is ezért jön most? Vajon megmondja Ká- tyának, hogy ő az igazi apja, és magával viszi? Ugyan mit remélhet, mire gondoljon Arnold Romanovics, ha majd leülnek beszélgetni? Tehát még most sincs vége... Miért? Miért? Hisz ő sem szenvedett kevesebbet életében, mint azok, akik végigharcolták a háborút! Elég az önmarcangolásból; végülis elmúltak azok a napok, nem kell rájuk gondolni többé.

Másnap Arnold Romanovics ebédet készített Kátyának, és mivel érezte, hogy a vendég nem akarja őt otthon zavarni, elindult az iskolába. Nem tévedett: Gavril Anyiszimovics ugyanabban az időben, mint amikor tegnap elváltak, megérkezett. Kezet fogtak, majd kiszemeltek az iskolakertben egy árnyas padot és letelepedtek.

— Dohányzol még? — kérdezte Gavril Anyiszimovics, és zakója zsebéből egy doboz cigarettát húzott elő.

— Régen abbahagytam. Legénykoromban szívtam utoljára — válaszolt Arnold Romanovics.

— Én viszont sokat szívok. Ahogy a régi öregek szokták mondani: keserű füst — a mell öröme. Bizony, pajtás, engem is sokszor megkeserített már a nehéz időkben ... No, de ne erről beszéljünk! Én Szonyáról, meg Kátyáról akarok megtudni mindent, mindent. Ezért vagyok itt. Szabadságot vettem ki a munkahelyemen — az Urálban dolgozom —, és ideutaztam, hogy végre tisztán lássak. Magad is látod, sok mindent megtanultam, de türelmesnek lenni, azt nem.

Arnold Romanovics töprengett egy kis ideig.

— Szonyát halálosan szerettem. Lénye örökre belém- ívódott, képtelen vagyok elfeledni — mondta végül egyszerűen. — Gavros, te tudtad ezt?

— Nem sokkal az esküvőnk után mesélt erről Szonya. — Gavril Anyiszimovics megtörülte verejtékes homlokát. — Ha nem tudnám, nem is utaztam volna hozzád ezer kilométert — tette hozzá.

— Meg kell engem értened. Tudod, az esküvőtök után sokáig nem láttam őt. Aztán te eltűntél, úgyszólván nyomtalanul. Ha jól emlékszem, a háború második évében.

— Pontosan így van. „Nyomtalanul” eltűntem.

— Szonya akkoriban Vazankassziban dolgozott, én pedig pár kilométerrel odébb. Mikor értesültem róla, hogy ketten maradtak Kátyával, elutaztam hozzájuk. „Igaz, hogy Gavrosról semmi hír?” — kérdeztem. Emlékszem, nem sírt, de végtelenül szomorú volt. „Értesítés jött, de én nem hiszem el, hogy meghalt. Arno, ne járj ide hozzám, bár tudom, te jó ember vagy, de becsülettel akarom megvárni a férjemet.” Ezután még néhányszor megfordultam náluk, de láttam, hogy neki nem tetszik. „Tudom, hogy szeretsz, Arno, de Gavrost nem tudom elfelejteni. Bocsáss meg” — mondogatta. És valóban, csak jóval később értettem meg, hogy egy férjes asszonyt magamhoz kényszeríteni butaság lett volna. Ám akkoriban még nem fogtam föl.

— Nem tudhattad, hogy nem haltam meg.

— Hát igen —, folytatta Arnold Romanovics. — Én szívemből sajnáltam Szonyát. Szerettem volna valahogy segíteni neki. Ezért is mentem át a következő tanévtől a vazankasszi iskolába. Szonya és a kislány egy özvegyasszonynál laktak, én pedig néhány házzal odébb, egy idős házaspárnál, akiknek három fiuk veszett oda. Minden nap meglátogattam Szonyáékat, s amíg ő füzeteket javított, én Kátyával játszottam. Hároméves volt akkor... Egyszer Szonya így szólt hozzám: „Arno, te csak gyötrőd magad. Érzem, hogy Gavros megjön, s neked még rosszabb lesz.” — „Szonya, én ía kis Kátya miatt járok ide, azért, hogy őt dédelgessem. Téged pedig, mint bárki mást ilyen helyzetben segíteni akarlak” — válaszoltam neki. Bizony, nagyon szerettem Kátyát, és azt hiszem, ő is engem. Szívesen ült a térdemen, huzigálta a hajam, fülem, és közben nagyokat nevetett. Vagy megsimogatott csöppnyi kezeivel... Soha nem mentem hozzájuk üres kézzel; hol süteményt, hol valami édességet vittem neki, csakhogy ne érezze: nincs apja...

Arnold Romanovics elhallgatott és gondolataiba merült.

— Aztán? Mi volt aztán? — türelmetlenkedett Gavril Anyiszimovics.

9