Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Vaszilij Petrov: Apák

badjára engedi gondolatait, s azok messzire szaladnak az ősz fürtjeit lobogtató nyáresti széllel.

Régente akadtak néhányan a faluban, akik szívesen pletykáltak Arnold Romanovicsról. Egyesek azt susogták róla, hogy a felesége megszökött egy másik férfival, ő pedig szégyenében lányával együtt Salkaszba költözött. Mások azt beszélték, hogy meghalt a felesége, maga pedig bánatában és fájdalmában települt át ebbe a faluba. Sőt, még azt is mondogatták, hogy a lány nem az övé, hanem fogadott. így fecsegtek mindenfélét róla.

Azt mondják, hogy idő múltával a legkeményebb kő is megreped. Arnold Romanovics a titkát ugyan hosszú évekig hét lakat alatt őrizte, mégis egy napon sorra fölpattant minden zár. Az történt ugyanis, hogy egy viharos téli napon az immáron nyugdíjas, idős tanító egy régi fényképpel a falubeli fényképészhez kopogtatott. Tizenhat-tizenhét éves serdülő lánykát ábrázolt a kép; üde, mosolygós arcát rakoncátlan fürtű fekete haj keretezte, nagy, sötét szemei pajkosan bámultak vissza. Valami nem mindennapi szépség sugárzott róla.

— Kérem, nagyítsa meg ezt a képet szombatra — mondta Arnold Romanovics.

— Hát, nem is tudom, elkészülök-e két nap alatt, nagyon sok munkám van. De.. . miért olyan sürgős? — kérdezte nem minden kíváncsiság nélkül a fényképész.

— Nagyon örülnék, ha sietne vele. Szombaton hatvanéves lesz ez a lány, szeretném a képét fölakasztani a szobában.

— Talán nem illik megkérdezni, de a felsége vagy netán a húga képe? — faggatózott tovább a fényképész.

— Csinálja meg előbb, aztán, ha érdekli, elmesélem — hangzott a válasz.

Pénteken este a fényképész Arnold Romanovicsnál volt vendégségben. A házigazda még pezsgőt is bontott, így be zélgettek néhány órán keresztül.

— Tudom én, hogy a faluban mindenfélét mondanak rólam — kezdte Arnold Romanovics. — Beszéljenek csak, elvégre nem akadályozhatom meg. De hát hallgasson végig. Soha életemben nem voltam hazug ember. Mégis magányos farkasként élek, és zárkózott vagyok. Mert az én szívemmel, amikor fiatalabb voltam, nagy szerencsétlenség történt. Legnagyobb és legszebb álmomat nem érhettem el. A sok gyötrelem és nyomasztó emlék bizony megtanított, rákényszerített a magányra.

És ezen az estén a fényképész, s rajta keresztül a sal- kasziak, megismerkedtek Arnold Romanovics életének történetével. Fény derült a nagy titokra, és ettől fogva a falubeliek mélységes tisztelettel tekintettek a völgyben fehérlő házikóra.

... A középiskola végzős növendékei búcsúestre készülődtek. Ez alkalomból Arnold Romanovics a megye- központba utazott, hogy ballagó lányának karórát és valami szép ruhát vegyen ajándékba. Csak a banketten döbbent rá, hogy milyen jó vásárt csinált; a lenge, halványkék ruha rendkívül jól állt Kátyának. Először a bizonyítványokat osztották ki. Az igazgató mindegyik diákot külön, meleg szavak kíséretében bocsátott a nagy útra. Ezt követően megkezdődött a bál. Arnold Romanovics a vendégek közé vegyülve a lányát figyelte: milyen szép is ez a Kátya! Repdeső ruhájában, törékeny alkatával olyan volt, mint valami kis pillangó. Félénk kislány: partnere szeretett volna beszédbe elegyedni vele, de ő csak mosolyog és bólogat.

— Arno! — kiabáltak hátulról. — Hé, Arno!

Arnold Romanovics, mint akit tű szúrt meg, hirtelen fölugrott. Több, mint húsz éve, középiskolás korában szólították így utoljára. Ki lehet az? Ügy tűnt, valahol

hallotta már ezt a hangot. Fürkészve nézett hátrafelé — és szinte megdermedt a csodálkozástól.

— Gavros? Hogy kerülsz te ide? Te jó ég! Én téged...

Kopott, barna ruhás, kellemes arcú férfi törtetett át a

nézőseregen. Kezében kampósbotot tartott.

— Nem, Arno, nem haltam meg. Látni akartalak, ezért vagyak itt.

Arnold Romanovics néhány pillanatig meg sem tudott szólalni megdöbbenésében. Csak akkor tért magához, amikor a férfi megszorította a kezét. Gavros a homlokát ráncolta, orrcimpái kitágultak az izgalomtól, egész arca furcsa fintorba torzult. Bal arcán jól látszott egy hosszú forradás. Kissé elvadult külsejének szigorú vonásait fájdalmat tükröző tekintete enyhítette.

— De szép lányod van, Arno!

Hangjából nem érzett ki a találkozás fölötti öröme; Amold Romanovics nem is tudta eldönteni, hogy ezt a megjegyzést dicséretnek vagy éppenséggel csipkelődésnek szánta-e Gavros. ö maga sem örvendett túlságosan a viszontlátásnak; a váratlan vendégekkel szemben mindig zavarba jött, sose tudott mit kezdeni velük. Ezzel a férfival meg különösen nem.

Valaha együtt jártak iskolába Gavrossal, azaz Gavril Anyiszimovics Karmaj evvel. Volt idő, amikor barátok is voltak, sőt, mi több, jó barátok. És mégis. .. most úgy viselkednek, mint két idegen. Ugyan mi történt közöttük?

— Rögtön megismertem Kátyát — kezdte Gavril Anyiszimovics kissé halkabban —, nagyon hasonlít Szonyára. Hallottam, hogy meghalt. Mi történt vele?

— Később, Gavros, később. Ne haragudj, de most... Túlságosan váratlanul toppantál be. Szonyáról inkább holnap.

— No, jól van. Látom, Kátya ma nagyon boldog, nem akarok ünneprontó lenni. Tehát holnap. Visszamegyek a szállodába.

Hajnal közeledtével az ünneplő fiatalok régi diákhagyomány szerint a folyó partjára vonultak új életük első napját köszönteni. Arnold Romanovics akkurátus léptekkel hazafelé tartott. Gondolta, bólint egyet, míg Kátya hazajön. De nem tudott elaludni, csak nyitott szemmel feküdt az ágyon, és réges-régi emlékek kavarogtak benne...

Azzal kezdődött, hogy a kilencedik osztályba léptek. Arnold igen szeretett volna Szonya mellé ülni, úgy látszott, hogy a lány nincs is ellene. Eleinte csak amúgy kisfiúsán incselkedett vele: meg-meglökte a könyökét írás közben, eldugta a tollát vagy a kendőjét és más effélékkel bosszantotta padtársnőjét. Szonya néha úgy tett, mintha megharagudott volna: arcát tenyerébe rejtette. Ilyenkor Arnold odalopakodott hozzá, kezeit gyöngéden lefejtette a kedves arcocskáról, s nyomban kiderült a turpisság: Szonya nevetett.

A tizedik osztálytól kezdődően már nem fordultak elő a gyerekes megnyilvánulások. Ellenben Arnold egyre erősebben érezte Szonya hiányát, hogyha az nem volt mellette. Délutánonként vagy hétvégeken nem találta a helyét, állandóan őrá gondolt.

Egyszer geometria órán Szonya váratlanul feléje fordult; körzőt kért. Arnold először talán nem is értette, hogy mit akar, csak nézett, nézett merően a lány szemébe, valósággal megbabonázta ez a bimbózó szépség. Ekkor értette meg, hogy mennyire szereti Szonyát, s hogy számára Szonya a legszebb lány az egész világon.

Arra azonban már nem futotta a bátorsága, hogy mindezt meg is mondja. Meg aztán szavakat sem talált

8