Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Dargay Lajos: Egy új szintézis lehetőségei
te a kifinomult ízlésű műbarát, s a képzőművészettel csak alkalmi kapcsolatba kerülő egyszerű ember. A születése hetvenedik évfordulója alkalmából rendezett nagy emlékkiállítás arról győzte meg a szemlélőt, hogy a valóság természetelvű hagyományaira támaszkodó ábrázolás ma, az elvont, absztrakt törekvések fénykorában sem vesztette el hatékonyságát és vonzerejét, sőt versenyképessége — párhuzamosan korunk bizonyosságigényével — egyre nő. Szentiványiban fiatalon felébredt a művészi tehetség. Iparrajziskolai tanulmányok után 1930-ban iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1937-ig Benkhard Ágost osztályán, illetve az általa vezetett miskolci művésztelepen dolgozott. Első sikerét a Balló-féle ösztöndíj elnyerésével érte el, amelynek segítségével nagyobb európai tanulmányutat tett. Nagy hatással volt rá Rembrandt, Tiziano, a modernek közül pedig Van Gogh és Bonnard festészete: mindőjükben a koloristát, a „festői festőt” tisztelte. Művészi kibontakozásának első állomása a kárpátaljai Hajásd község, amelynek sajátos táji atmoszférája, érzékletes színvilága felszabadítja festői fantáziáját, eloszlatja a művészet létjogosultságán érzett kételyeit. Korai munkái a nagybányai plein airt megújító Gre- sham-csoport törekvéseihez kapcsolódnak: a látvány költői átformálása, szubtilis líra, s bizonyos romantikus színezet jellemzik festői tónusát. A negyvenes években festett, többnyire atmoszférikus jelenségeket rögzítő képein a látvány hűség háttérbe szorul: a tárgyak reális jellemzőit is festői eszközökkel, érzékletes szín- és foltritmussal örökíti meg. A második világháború tragikus éveit követően, amikor is művészi munkáját mellőzve üldözötteket bújtat és támogat, egyéves francia ösztöndíjat kap, s hosszabb időt tölt a Cote d'Azúron. A délfrancia tengerpart szikrázó szín- és fényhatásai kivilágosítják, feltüzesítik palettáját: tájképei és csendéletei megejtő dinamikával közvetítik élményeit, illetve a látottakikal kapcsolatos szubjektív benyomásait. 1948-ban részt vesz a Képzőművészek Szabad Szakszervezetében rendezett Közösségi művészet felé című kiállításon, s részben egyéni inspirációi, részben a kor követelményei hatására a tematikus megoldások Egy új szintézis lehetőségei A századelőn indult festői mozgalmak, kísérletek mind arra törekedtek, hogy behatoljanak a látvány mögé, annak belső összefüggéseit tárják fel az esztétikum eszközeivel. Egyben a konstruktivisták Szovjet-Oroszország- ban az egyre inkább éleződő osztályharc hatására, valamint egy eljövendő új társadalom új művészeti arculatának kialakítását is célul tűzték maguk elé. A látvány mögötti szerkezet harmóniájának megteremtésén túl keresték a művészet és a társadalom harmonikus egységének lehetőségeit. Figyelmük az építészet és a társművészetek viszonyára, az ipari formatervezésre, az egész emberi környezet esztétikus megszervezéséig, tervezéséig kiterjed. Naum Gabo, a mozgalom egyik vezetője írta a konstruktivista kiáltványban: „A konstruktivizmus nem stílus, hanem magatartásforma, — minden konstruktivista, ami elősegíti és fejleszti az életet”. Festői eredményeik vetik fel először egy új építészeti kutatás lehetőségeit, mivel ez a fajta festészet idővel megválik a vászon két dimenziójától és a valóságos térben szerkezeteket hoz létre. Ezek az eredmények, az felé tájékozódik. A korábbinál átgondoltabban, szerkezetesebben komponálja képeit; festőiségében is erősebb hangsúlyt kap a logikai nyomaték. Több képet szentel az ország újjáépítésének, az ötéves tervek eseményeinek, anélkül, hogy engedményt tenne a dogmatikus esztétika naturalista kívánalmainak. 1955-ös kiállítása a képzőművészeti élet nagy eseménye: a közönség szinte egytől- egyig megvásárolja a kis Derkovits-teremben bemutatott kollekcióját. Az ellenforradalom után tevékenyen részt vesz a kulturális élet konszolidálásában: helytállását, egyenletes színvonalú művészi munkásságát magas kitüntetésekkel, nagyszabású megbízásokkal, majd főiskolai katedrával honorálja kormányzatunk. Pannót készít Csepelre, sgra- fittókat Szegedre; 1965-ben fejezi be nagyméretű szek- kóját a pápai pártházba, 1967-ben tíz négyzetméteres faliképét a miskolci városi tanács épületébe. Ezekben a munkáiban „színrealizmusa” természetesen kevésbé érvényesülhetett a maga közvetlenségében, itt is tartja magát azonban ahhoz a felfogásához, hogy a kifejezésmódot mindig a téma, a megfestendő tárgy természete határozza meg. Táblaképfestészete valamelyest visszakanyarodik korábbi stílusához: színgazdagságát megőrzi, de a színharmóniák korábbi feszültsége felenged; csendes, megértő derűvel szemléli és ábrázolja közvetlen környezetének, így az azonosulás szintjén ismert és szeretett Ba_ laton-part esztétikai és humánus értékeit. A kiállítás komoly teret szentelt Szentiványi grafikai munkásságának és akvarelljeinek, melyek a maguk nemében ugyancsak a műfaj első vonalába tartoznak. Grafikusként is festő maradt: a vonalak, foltok, tónusok ritmusával fejezte ki mondanivalóját. Előszeretettel illusztrált: a magyar és világirodalom klasszikus alkotásai, a modem próza és líra legjobb teljesítményei nyertek találó vizuális értelmezést mesterien forgatott rajzeszközei nyomán. Szentiványi Lajos több évtizedes tevékenysége számos maradandó alkotással gazdagította kortársművészetün- ket; mind festői, mind pedagógiai munkássága komoly hozzájárulás a realizmus és a vizuális kultúra korszerű értelmezéséhez. Tasnádi Attila új szerkezeti látás teremti meg a huszadik századi építészetet. Egyfajta értelmezés szerint a konstruktivisták szintézist teremtettek a képzőművészetek különböző területei között, valamiféle egységes gondolkodásmódot és alkotó módszert az építészetben, a szobrászatban és a festészetben. Alapvető igényként jelentkezett ennek az egységes teremtő elvnek a behatolása az ipar, a tárgykultúra területeire is. Közvetlen kapcsolatba került a technika, a technológia a művészettel. Űjabb lehetőségek, távlatok bontakozhattak ki: a technikai-tudományos előrehaladás humanizálása a művészet sajátos eszközeivel, a gépi kultúra bekapcsolása a vizuális jelek, jelenségek hatékonyságának növelésére, a képzőművészet szinte örök problémájának konkrét megragadására; ez a mozgás. A mozgás jelenléte a műalkotásban, a mobil, tehát mozgó szerkezetekben egy új tér élményét eredményezi. A szobor tiszta szerkezet, mozgása virtuális tömeget képez, tehát nem kitölti a teret, mint a kő, a bronz, hanem megjeleníti, körbeírja azt. A művészi tárgy keltet4
