Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Képzőművészet
ve a díszes edényfajták felé fordítja figyelmét. A század elején az olcsó gyári edények megjelenésével a fazekasság-általános válságba került. A falusi háztartások átalakulása is csökkentette a hagyományos fazekasáruk szerepét. A díszes tálak, kulacsok, miskakancsók, pálin- kásbutellák váltak keresetté, olyan edényfajták, amilyeneket a gyáripar nem tudott előállítani. Kántor Sándor is díszített tárgyakat készít, de amíg például a szintén nagy hírű fazekas, a mezőtúri Badár Balázs az úri, polgári igényekhez alkalmazkodott, ő megmaradt a népi hagyományok őrzőjének és továbbfejlesztőjének. Útkeresése és Győrffy István tanácsainak szerencsés találkozása, alapvetően meghatározta művészi fejlődését. A népi tárgyformáló és díszítőművészetben a mindennap használatosak mellett kialakultak a csak ünnepi alkalmakkor használt alkotások, amelyek esztétikai értékükkel közvetítő funkciót is betöltötték a későbbi nemzedékeknek. Ezeket a tárgyakat művészi tehetséggel rendelkező emberek hozták létre, alkotói öntudatukat a jelzett alkotások feliratai is bizonyítják. Képességei birtokában Kántor is ezt az utat választotta. Az ilyen felirattal, névvel készült díszes darabokat tulajdonosaik megbecsülték és megőrizték. Használhatóságuk mellett, elsősorban esztétikai funkciót töltöttek be. A régi fazekasközpontok legszebb alkotásai is általában feliratosak voltak, jelezve, hogy megrendelésre vagy ajándékozásra készültek. Kántor Sándor, a többségükben világos alapmázú munkáit a tradíciókban gyökerező, dekoratív módon díszíti. A motívumok körvonalait gyakran bekarcolja, s a tiszafüredi, illetve mezőcsáti stílusnak megfelelően, írókázás- sal tölti ki. Az írókázás és a karcolás a motívumcsoportokban önállóan is szerepel díszítőelemként. A feliratok karcolással készülnek, a butellák, miskakancsók, kulacsok szövegei egyúttal a népi humor kifejezői is. Az írókázás, karcolás és a gyöngyös—pásztói edényeken a festés mellett, jellegzetes domborműves díszítést is alkalmaz. Plasztikus díszítéssel főleg emberalakjain és a mezőtúri stílusú boroskancsóin találkozunk. A zöldmázas, piramisszerű, rendszerint hat, illetve tíz elemből álló hordókulacsok díszítés nélküliek, ezek tökéletes formájukkal, megszerkesztésükkel és a körbefutó bőrdíszítéssel válnak reprezentatív darabokká. Több alkotásnak a különleges alakja, a feliratok változatossága jelzi, hogy ezek főleg megrendelésre készültek. Ilyenek például a süveg alakú, talp nélküli betyárpoharak, amelyeből az italt muszáj kiinni, mert leállítani nem, illetve csak felfordítva, szájával lefelé lehet. A korongozással, több példányban készült tárgyainak már a formája is esztétikus, s egyedivé teszi őket a mindig különböző díszítés. Dekoratív hatásukat fokozzák a motívumcsoportok — virág, virágfűzés, madár — kombinált alkalmazása és ezek elrendezése. Egy-egy alkotásán, természetesen az eredeti stílushagyományoknak megfelelően, különböző technikájú díszítések összegeződnek: karcolás, írókázás, pontozás, domborműves díszítés. S mivel e tárgyak elsődlegesen esztétikai információk hordozói, a motívumok stilizáltak, s mentesek minden naturalista ábrázolástól. Kántor Sándor fazekasmunkáin a díszítés nem kerül eleve ellentétbe azok használhatóságával, ámbár napjainkban már elsődlegesen díszítő funkciót töltenek be. Ami régen a tágyformáló népművészetben használati eszköz volt, ma nemes formájú dísztárgy, igen magas szinten betöltve a díszítőművészet kommunikációs szerepváltozását. Több esetben, mint például a legjobban sikerült figurális alakoknál — a tárgyformálás és a díszítés eredményeképpen — a folklór keretei közt kevésbé lehetséges ábrázolóművészet fokozatát is eléri. A népművészet alakulásának vizsgálata nem szakítható el a konkrét társadalmi helyzetben bekövetkezett változásoktól. A két világháború közötti időszakban a parasztság rétegeződése, a fokozódó osztályellentét a népművészet hanyatlását eredményezte. A paraszti kultúra febomlása meggyorsult, habár az később következett be, mint a paraszti társadalom differenciálódása. Ez a fáziseltolódás a népművészet felépítmény jellegével, illetve a tradáló szerep szívósságával magyarázható. A válságot tovább mélyítette, hogy a hagyományozó népművészet nem létezhet éltető közössége nélkül. „A falu — amelyből a népművészet kinőtt — megszűnt a hagyományokat őrző zsűri lenni, mely egyúttal az egészséges fejlődést is biztosította.” (Domanovszky György) A népművészet közösségi teremtőerői meggyengültek, az átadás-átvétel dialektikus folyamata szakadozottá vált. Igaz, a harmincas években jelentkező városi, polgári igény némi fellendülést eredményezett, nőtt az érdeklődés a díszítőművészet, a népzene iránt, de ez inkább stílusromláshoz, a polgári szellem kiszolgálásához vezetett. A társadalmi korszakváltásból eredő konfliktus feloldásában nagyobb szerepet kaptak az alkotóegyéniségek. Azok, akik továbbra is ragaszkodtak a hagyományokhoz, akik ellenáltak a polgári eszmények lazító hatásának — ők tudták megőrizni a népi kultúra valódi értékeit. A hímzőasszony, Kis Jankó Bori, a fazekas Kántor Sándor, a fafaragó Kapoli Antal nem véletlenül kapta, szinte egyidőben a „Népművészet mestere” címet. Az ötvenes években jelentősen fellendült a népművészet, a szabályozószerepet a megváltozott társadalmi rend, illetve ennek intézményei vették át. 1953-ban megalakult a Népi Iparművészeti Tanács, létrejöttek a szervezeti feltételek, a rendszeresen kiírt pályázatok is segítették a népművészet továbbélését és megújítását. Ez a művészeti örökség szervesen beletartozik nemzeti kultúránk egészébe, emlékeztet azokra a mostoha társadalmi viszonyokra, amelyek ellenére ezek az alkotások megszülettek, kifejezve azt a vágyat is, amilyennek elképzelték életüket. A népművészet napjainkban betöltött másik szerepe annak emberközpontú jellegéből ered. Környezetünk tárgyai sorozatgyártással készülnek, ezt az elszemélytelenedő környezetet képesek humanizálni azok az alkotások, amelyeken felfedezhető az emberi kéz munkája. Kántor Sándor munkássága példa arra, hogy a szocialista társadalomban a népi iparművészet jelentős kulturális szerepet tölt be és igazi esztétikai értéket képvisel. Jeles néprajztudósunk, Ortutay Gyula, egy évtizeddel ezelőtt írt sorai intelmet jelentenek számunkra: ,,... mindennapi tapasztalatunk a folklór területén a hagyományozott anyag állandó változása, történeti alakulása és roppant szívós maradandósága. És a folklorista nyomban kérdezne is: nem kellene-é jobban odafigyelnünk az értékekre, amelyek nem tűnnek el a rohanó, gyorsuló idő sodrában, amelyekre szükségünk van, kultúránk alapjaihoz tartoznak.” Kántor Sándor Kossuth-díja egy életmű elismerésén túl, annak is a kifejezése, hogy a népi hagyományok megőrzésére és megbecsülésére a szocialista társadalom művelődéspolitikája a leghivatot- tabb. M. Szabó Zoltán 19
