Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 3. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Közművelődés - értelmiség: Eger
tehető — a GTE becslése szerint. Becslésről lehet csak szó, mert az 1970-es népszámlálás óta pontos felmérés nem történt sem a műszaki értelmiség, sem az értelmiség egyéb rétegeinek számarányát illetően. De ismerve az üzemi méreteket és feladatokat, a gyárak és a szövetkezetek jellegét, ha statisztikailag nem is pontos, de témánk szempontjából használható arányt kaphatunk a műszaki értelmiség számát tekintve is. Érdekes módon — valójában éppen gazdaságtörténeti okokra visszavezethetően — sajátos a területi megoszlása e rétegnek, ami a lakhelyét illeti. A völgyben hosszan elnyúló város történelmi központjában alig találni műszaki értelmiségit. Zömük a város északi, új lakótelepén, illetőleg a déli, immáron évtizedes, úgynevezett Hadnagy úti lakótelepen lakik. Betelepedésük ugyanis, illetőleg e réteg kialakulása történetileg egybeesett a város ipari fejlődésének kezdeteivel, illetőleg a fejlődés dinamikus kibontakozásával. Ezzel párhuzamoisan kezdődött el a városban a lakásépítkezés felfutása is, s ezek az építkezések — miután a történelmi városmag számottevő lakótelepet befogadni nem volt képes — a város egykori külterületein, az úgynevezett hóstyákon történtek. Ma már az északi és a déli új városrészekben megközelítően any- nyian laknak, mint a felszabadulás idején az egész városban. Nos, ez a területi „izoláció” — bár az új lakótelepeket tízezres nagyságrendűkkel izoláltnak aligha nevezhetnénk, csak témánk miatt használjuk e kifejezést — kimutatható a szellemi, a társadalmi kapcsolatok terén is a város régebbi múltú, más értelmiségi rétegeivel. A pedagógusok, orvosok, jogászok nagyobb arányban laknak a város belsőbb területein, és csak kisebb arányban az újabb lakótelepeken. A műszáki értelmiségnél ez fordított irányú. Ez önmagában véve még nem mondana sokat, ha nem tudnánk, hogy éppen a város intézmény- rendszereinek elhelyezkedése, a párt-, az állami szervek központjai, a közművelődés, a szórakozás lehetőségei inkább a belvárosra koncentrálódnak —, s emiatt is a műszaki értelmiségnek nehezebb volt és ma is nehezebb beilleszkednie a város életébe. Tevékenységük amúgy is szűkebb — s ezt a terület szélességére és nem a mélységére értjük —, mint a pedagógusoké, jobban kötődik az üzem falaihoz. Nem jelenti ez persze azt, hogy a műszaki értelmiség olyan zárt réteg lenne, amely gondosan megkülönbözteti a munkát és a közművelődés, a társadalmi élet feladatait, s e megkülönböztetésben minden körülmények között a termelőtevékenység primátusát hangoztatnák. A GTE-ben dolgozó több mint félezer műszaki szakember, a tanácsban, a pártszervezetekben, a TIT-ben végzett társadalmi munkájuk bizonyítja, hogy aktívabb részük nem választja mesterségesen ketté a mű- —veltséget, a köz művelését a termelési folyamatoktól, tudván és értvén, hogy e folyamatokban részt vevő ember jó vagy rossz munkája elválaszthatatlan műveltségi színvonalától. Konkrét példa erre, hogy a Finomszerel- v ángy árban 20 évig működött sikeresen egy kihelyezett gépipari technikum, melynek tanári kara 90 százalékban a gyár műszaki szakembereiből rekrutálódott. A tapasztalat azonban mégis azt bizonyítja, hogy — elsősorban a pedagógusokhoz viszonyítva •— lényegesen zártabb és nehezebben mobilizálható réteg ez, amely egy- egy üzem szervezetéhez kötődik. S bár a műszaki értelmiség egészét átfogni hivatott GTE az üzemkapukon kívüli szervezetet jelent a számukra, az itt folyó munka mind ez ideig mégsem homogenizálta megfelelően ezt az értelmiségi réteget. Ha a közművelődés aspektusából vizsgáljuk tevékenységűiket, akkor — mint már erre utaltunk —, ez elsődlegesen a gyárak kapuin belül zajlik, és alapvetően a munka kultúrájának javítására irányul, és döntő módon a szakmai továbbfejlődésre, az ehhez szükséges oktatási rendszerek kiépítésére, szervezésére, egyszóval a tanulásra koncentrálódik. Ha az üzemekben — Dohánygyár, Finomszerelvénygyár, VILATI stb. — a köz- művelődés helyzete iránt érdeklődünk, akkor a szocialista brigádok vállalásaiban, az e vállalásokat szervező, irányító munka homlokterében döntő módon a tanulás — állami és szakmai -— áll. Természetesen helytelen lenne a szakmai továbbképzés, vagy a nyolc általános megszerzését biztosító törekvéseket, szervezeti és szervezési kereteket alábecsülni. Mégis elgondolkodtató, hogy a példának hozott üzemek szocialista brigádjainak vállalásában meglehetősen esetleges, közhelyszerű, egy-egy könyv elolvasására, vagy egy film megtekintésére irányulnak a közművelődési vállalások. És ami még szembetűnőbb: a szakmai, állami oktatás vállalásainak hátterében mindig megtalálható részben a pedagógus, részben a gyár műszaki értelmisége, mint közreműködő segítőtárs, addig a közművelődési vállalásokban az értelmiségtől magukra hagyatottak ezek a brigádok. A munka kultúrája kétségkívül a legalapvetőbb megvalósítani való az üzemekben. Eger ipari üzemeinek mind eredményesebb és országhatárokon túl is ismert, sőt elismert a munkája, az a nemzetközi kooperáció, amely Svédországtól a Szovjetunióig, Jugoszláviától Iránig terjed, és amely egyben sajátos karaktert is ad Eger iparának, elképzelhetetlen lenne a gyári, a szövetkezeti dolgozók műszaki, technikai és munkamorálbeli fejlődése nélkül. Am ezek a kapcsolatok, a műszaki értelmiség szellemi, magatartásbeli hatása jobbára áttételesen, a munka szervezetein és a munka szervezésén keresztül jutnak érvényre — különösen az utóbbi években. Másfél évtizeddel ezelőtt, a város gazdasági életének nagyarányú felfutása idején a műszaki és a munkás kapcsolatai közvetlenebbek, mindennaposak voltak, gyakran olyan formális csoportokat is jelentettek, amelyeknek íratlan alapszabályait a mindennapi munka feladatai, a termelés felfuttatásának azonos érdeke és az ebből fakadó közös emberi gondok szabták meg. A mostani évtized végére e tekintetben egyfajta elidegenedés érezhető ki az ember és a feladatok között az üzemi szervezet hierarchiájában. Az üzemekben egy viszonylag szűkebb réteg alakult ki — értelmiségi és szakmunkás viszonylatban egyaránt —, amely réteg a termelés „elit-szférájában” tevékenykedik, szemben a „rutin-szféra” tagjaival, akik a munka hierarchiájában éppen saját képességeik folytán, a munka „szürke” rétegét jelentik: ők a végrehajtók, míg az „elit” a tervező, a magas szintet megvalósító. Ezen túl, a munka magasabb fokú szervezettsége miatt objektiven is közvetettebb lett a kapcsolat a műszaki értelmiség és a munkások között általában, de nem oldódott kellő mértékben e kapcsolat a város többi társadalmi rétegét illetően sem. A műszaki értelmiség egy nem jelentéktelen hányada ma már nem szervesül úgy a város politikai, szellemi (következésképpen kulturális) életébe, mint ahogyan az a kezdeti, e réteg dinamikus kialakulása idején várható volt, illetőleg, mint ahogyan ez szükségeltetnék számarányukat, gazdasági és politikai szerepüket is figyelembe véve. Milyen okai lehetnek ennek? A pedagógusréteggel való összehasonlítás e kérdésben minden bizonnyal egyoldalú következtetések levonásával járna. A pedagógusok társadalma — mint erre már utaltunk — lényegénél és létezésénél fogva is az egyik leg30
