Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 3. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Közművelődés - értelmiség: Eger
ramszerűen, hosszú időre, biztos támpontként jelölte ki az értelmiségiek céljait, feladatait is. Ügy véljük, hogy e kérdések vizsgálatához megfelelő hely és alkalom Heves megye székhelye, Eger. Ez a város történelmével és újabbkori történetével, ha modellnek nem is, de tapasztalatáltalánosítónak igencsak alkalmasnak tűnik mindehhez. De mint ahogyan szűkíteni voltunk kénytelenek e téma vizsgálatának térbeliségét, kénytelenek leszünk ezt megtenni témáját illetően is, értve alatta, hogy a művelődéspolitika és az értelmiség viszonyát inkább csak egy területen, a közművelődés szférájában vizsgáljuk. Eltekintünk most az oktatás (iskola), a tudomány és a művészetpolitika területeitől. Illetőleg csak akikor és oly mértékben érintjük az értelmiség e területeken mérhető és kimutatható tevékenységét, ameny- nyiben azok elválaszthatatlanok, illetőleg törvényszerűen kapcsolatban vannak a szűkebben értelmezett közművelődéssel. És még egy szűkítés: nem vagyunk képesek még a közművelődés kérdéseit illetően sem átfogni az értelmiség minden rétegét. Érthető okokból több szó esik majd a pedagógusokról, a műszaki értelmiségről, mint például az agrárértelmiségiekről, akiknek száma ugyan többszöröse a felszabadulás előttinek, de létszámúk mégis lényegesen kisebb, mint az iméntiek. Tesszük ezt annak tudatában is, hogy a létszám és a hatékonyság nem esik minden esetben és törvényszerűen egybe. 2. Eger a feliszabadulás előtt is mint értelmiségi város szerepelt a köztudatban, s ez a kép ment át, ugyancsak a köztudat szintjén a felszabadulás utáni évekre is. Noha, mint majd erre lejjebb utalni fogunk, e képnek volt realitása, mégis meghatározóbb volt az a tény, hogy a múlt század végének korra jellemző és a városfejlődést egyre inkább meghatározó ipari fejlesztés, valamint a nagy vasútépítés elmaradt Egerben. Néhány üzemtől — Dohánygyár, Lezemárugyár, Malom — eltekintve ipar alig alakult ki, és ennek egyik s talán nem legkisebb oka az volt, hogy egyházi hatásra a város magisztrátusa elzárkózott attól, hogy a kassai vasútvonal a városon keresztül haladjon. Hogy mindez az elmúlt századvégre és e század elejére is mennyire meghatározó volt a város fejlődését illetően, igazolja, hogy az országos, ún. hierarchikus sorrendben egykor hatodik városa az országnak a század- forduló után, a 20-as évek elejére a 21. helyre esett visz- sza. S ide kívánkozik még az is, hogy az 1920-as évekre kereken négyezer főre gyarapodott a mezőgazdasági munkások, cselédek száma a 28 ezer lakosú városban, ahol az „őstermelők” — 1—5 holdas kisbirtokosok — az összlakosság 36 százalékát jelentették. Való igaz, hogy ebben az időszakban Egerben csak a kulturális élet volt az a terület, amely az átlagkisvárosok fölé emelte e várost a közel kétezer diákjával, négy középiskolájával, jogakadémiájával, papnevelő intézetével — ezért is nevezték a város egykori vezetői a papság kezdeményezésére oly szívesen és hangzatosán magyar Athénnek Egert. Valójában azonban a Tanácsköztársaság bukása után a még korábban fellelhető haladó eszmék is háttérbe, sőt üldöztetésbe szorultak, amelyek egyébként is legfeljebb csak liberális polgári eszméknek voltak betudhatok. A város, mint érseki székhely, mint az ország egyik legnagyobb földbirtokosának székhelye, e századunk első harmadára megszűnt sugárzó szellem lenni, többet élt történelmi miiltjából — ha egyáltalán élt — mint akkori jelenénék lehetőségeiből. A már idézett példák, statisztikai tények is igazolják, hogy a város osztályszerkezete jellegzetesen „magyarországi” volt: ipar, munkásság alig, zseliérség, napszámosok, mint a mezőgazdasági proletariátus, kisbirtokosok, kiskereskedők, kisiparosok, a már lényegesen véknyabb nagykereskedői réteg, valamint a néhány száz főnyi közép- és nagybirtokosság. A város osztályszerkezetét tükrözte az értelmiség ösz- szetétele is: elsődlegesen az egyház iránt és miatt elkötelezett pedagógusok, aztán jogászok, orvosok és természetszerűen a papság tagjai. Ez az értelmiségi réteg itt Egerben hűséges őrzője és terjesztője volt az uralkodó osztály ideológiájának, műveltségi monopóliumának, miután gazdasági érdekei, származása jórészt ehhez kötötték. Akik a kor mércéjéhez mérten liberálisabb hangot mertek megütni, azoknak nem volt maradása a városban, politikailag, társadalmilag, gazdaságilag is lehetetlenné tették. Így hát tökéletesen érthető, hogy a dolgozó emberek művelődése, szellemi, kulturális fejlődése nem sokat foglalkoztatta az egri értelmiséget. Igaz, ez a jobbára mezőgazdasági, kiskereskedő- és iskolarendszerével az uralkodó osztályt kiszolgáló város a maga kisparaszti és agrárproletár, kis-, sőt nyárspolgári jellegével, minimális létszámú munkásosztályával, jellegtelen középosztályával a fel nem ébresztett igények híján nem is tartott különösebb számot a műveltségre. A felszabadulás ilyen helyzetet talált Egerben és bár az egri, elsősorban a pedagógusokból, másodsorban az állami alkalmazottakból rektrutálódott értelmiségi réteget éppen a történeti és történelmi előzmények miatt nehezebb is volt megnyerni a párt politikájának, de a negyvenes évek végére „készen állt” a helyzet egy hatékonyabb értelmiségi politika megvalósításához. Érthető okokból: a világosan látókat vonzották azok a valóban nagyszerű célok, amelyeket a felszabadulás után ebben a viszonylag kis városban is megjelölt a párt politikája. Igaz, hogy a gazdasági és politikai konszolidációt követő, az újjáépítés befejezését célul tűző hároméves terv során még nem született jelentős beruházás a város területén — még az első ötéves terv során is csak egyetlen jelentős beruházás, a Pinomsze- relvénygyár valósult meg —, de önmagának a konszolidációnak a megteremtése, a békés alkotó munka lehetősége az első években jelentős vonzóerő volt az értelmiség számára. Igaz, hogy Eger a maga speciálisan is ellentmondásos történelmi múltjával inkább nehezítette, mintA pedagógusképzés észak-magyarországi fellegvára, a copfstílusú egykori Líceum ma már csak az egyik, kétségkívül legmarkánsabb épülettömbje a Ho Si Mink Tanárképző Főiskolának. A város és Észak-Magyarország pedagógustársadalmának — általános iskolai tanárok — jelentős része e falak között ismerkedett meg hivatásával. 27