Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Képzőművészet
nyezet emberi relációi után egy tágasabb horizontú, megdöbbentő erejű téma? Annyi bizonyos: merészebb erőpróbára vállalkozott itt az alkotó, hiszen kevés motívumnak lehet ekkora emocionális csábítása. A művész azonban uralkodott magán. Nem engedett az olcsó, érzelgős hatásoknak, viszont teljességgel vállalta az igazi érzelmet. Együttérző ez az állásfoglalás. S ugyanakkor egy egyszerű és időtlennek látszó igazságot közvetít ezzel a vállalással, ami mégis elsősorban nekünk, kortársaknak szól. Puritán, keresetlen hangon beszél Fejér Csaba, de nagyon érzékenyen, nagyon fegyelmezetten. Nyugodt, tárgy nélküli háttér előtt jelenik meg a figura, akárcsak legtöbb portréján. Idegen a művésztől a külsődleges motívumokkal, jelképekkel való értelmezés, mert anyaga belső lényegét fontosabbnak tartja. Mindez persze nem azt jelenti, hogy lemondana a mögöttes terek minősítő funkciójáról. A „Nagyanyám” című kompozícióin (Művészet, 1974/3. sz.) például csak annyi helyet hagy a motívumnak, amennyit a természetes levegőzés megkíván. Más-más arányokkal ugyan, de a többi arcképen is hasonló elrendezésekkel találkozunk. A „Vak hordár” körül viszont kitágul a tér. Nem tudom, hogy Fejér Csaba mennyire ismeri Mednyánszky László töprengéseit, ugyanis festői gondolkodásmódjuk több vonatkozásban is rokonösvényeken halad. „Hogyan hat egy realisztikusan megcsinált, nyugodt háttér, amely elé alakot állítunk?” — olvashatjuk a naplóban. És ugyanitt a válasz: „ ... valami nagy, monumentális vonást ad ne- ki(k) ...” Ezen a képen is elsősorban kedvelt színeit, a szürkéket és a barnákat használta a művész. „A színek akkor egészségesek — vallja Mednyánszky —, ha tartózkodók ... és minél közelebb állnak a feketéhez és fehérhez, annál átlátszatlanabb és plasztikusabb a megjelenésük.” Ez az anyagszerű formálás jelzi a kompozíciót, ahol a széles, lendületes ecsetkezelés a festői szándéknak megfelelően csillapodik. Az idős figurából mindössze annyit láthatunk, ameny- nyi egy emberi sors felvillantásához feltétlenül szükséges. A szegényes zubbonyú alak enyhén jobbra fordul, s ezáltal is teret, hangsúlyt kap a lefelé tekintő, „kopasz” fej. A fejtetőn eloszló — valamint a nyakrészt — foglalkozást értelmező, nagyobb mennyiségű fény keretezi az arcot. Sajátos, céltudatos ritmusba rendeződnek a vonalas, ráncos elemek, s a homlok és az orr fényfoltja, amelyek közvetlenül a szemrész sötétségét is érzékletesebbé teszik. Felesleges lenne további ízekre szedni ezt, a minden Barcsay-gyűjtemény Szentendrén A századfordulótól napjainkig egy olyan szerves, termő folyamatnak lehetünk tanúi, melynek révén képző- művészetünk általános értékrendje európai rangot ért el, a műhelyek közös munkájából muzeális kincsek születtek. Igazi művek is felhalmozódtak, telített raktárak tanúskodnak erről, s gyorsult a félművek inflációja is. Két dolog válik egyre sürgetőbbé. Az egyik az, hogy a mesterművek muzeális elhelyezését biztosítsuk, másrészt valós értékek alapján a képzőművészeti alkotások értékrendjét meghatározzuk. Képek, szobrok így válnak, válhatnak közkinccsé a társadalmi tudatban. Szerencsémre, a művek számszerű növekedésével párhuzamosan, egyre több emlékmúzeum és állandó gyűjtemény létesül. részletében átgondolt alkotást. Inkább az „önarckép”- re figyeljünk egy rövid időre, mert ebből a műből látható a legtisztábban az alkotói indíték. Ezen a képen egyebek között úgy minősíti a művész önmagát, hogy legfontosabb eszközétől a formát és a fényt is megvonja. S ezzel a negatív dialektikával ugyanazt közli, mintha eltúlozta volna a szemek méreteit. A „Vak hordár”- nál tulajdonképpen ez a problémakör folytatódik. Miért tértem minduntalan vissza a vásárhelyi őszi tárlaton Fejér Csaba képéhez? A művészi feladatvállalás tökéletes megoldásán kívül, miféle egyszerű igazság meggondolására késztet minket? A teljesség igénye nélkül, csupán egyetlen gondolatra utalok. Jorge Semprun a „Nagy utazás” című regényében így elmélkedik a koncentrációs táborba igyekvő vagonban: „Kinyitom a szemem, behunyom a szemem, szempillám verdesése az életem”. Szuromi Pál Milliók tekintik meg a szomathelyi Derkovits, a sárospataki Dómján, a badacsonyi Egry Múzeumot. Különösen kiemelkedő Szentendre gyakorlata, ahol a Kovács Margit-gyűjtemény, a Czóbel, Kerényi, Kmetty, Amos állandó kiállítás előtt, után Barcsay Jenő művészetét összegező, nagyszabású kollekció várja hazai és külföldi vendégeit. Barcsay: mérték. Mérték önmagának, Szentendrének, a magyar képzőművészetnek, a holnapnak. Elsősorban a rajz klasszikus erejével, tisztázottságával az egy olyan korszakban, amikor a stúdiumra kevesebbet fordít a világ, amikor az asszociációk túlhaj szólásával gyorsan és nem eléggé megalapozottan akarnak erőszakosan mű15
