Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 3. szám - Németi Zsuzsa: Megfigyelési gyakorlatok (Magyar István illusztrációja)
Megfigyelési gyakorlatok (Avagy cetlik egy tanulmányhoz) (In médiás rés) Zárójelben (Zárójelben) Reggel hosszan, fütyörészve borotválkozik. Gondosan bespricceli magát borotvahabbal — mentolos —, aztán egy kis idő múlva, nagyon óvatosan, véletlenül sem megvágva magát, húzogatni kezdi a pengét az arcán. Ha mégis belehasítana a bőrébe, összerándul a szemöldöke, legszívesebben káromkodna egyet vagy lecsapná az egészet. Aztán figyelmesen timsózik, és még lassabban fejezi be. Este más a helyzet. Míg a fürdőszobáig eljut, addig persze kimérten mozog. Csák semmi feltűnés. Épp csak megmosom egy kicsit az arcom ... de lehet, hogy csak a kezem. Vagy talán keresek ott valamit. Kimosok egy inget, mit tudom én. Aztán becsapja magára az ajtót, és mint a villám, nekilát. Ilyenkor már nem nézhetem, mint reggelente, de nagyon jól el tudom képzelni. Borzasztóan siet. Még az sem számít, ha kicsit véres marad. Viszont — ellentétben a korábbiakkal a csap lemosására szakít egy kis időt. Pillanatok alatt végez, megnézi magát jobbról is, balról is, reméli, hogy az egész nem feltűnő. Végül is normális embernek nem okvetlenül nő ki a szőre egy nap alatt... miért ne lehetne ő este is sima képű ... felteszi a szemüvegét és kész. öt éven át alig lehetett a heti egyszeri „pofanyázásra” rávenni. Kész. Minden kész. (önvizsgálat beliemre.) Egy délután, egy négy óra. Előttem másra váró, fehér papír, amelyre azonban kapkodóan — az utóbbi időben természetesen kuszáit vagyok — ez íródik: önvizsgálat beliemre. Majd néhány szokványkérdés. Mit adtam neki? Mennyit érhetek a számára? Megtettem-e mindent, hogy terveit, előrelépéseit segítsem? Mit adtam néki? önvizsgálat, s a tőlem oly távoli szentimentalizmus. Ahogy fölkapom a fejem, az előttem levő kopott kis asztali tükör az ilyen esetekre oly kiváló csapzott hajat, dúlt arcvonásokat mutatja, na és persze egy fürkésző tekintetet. Aztán újabb sorok: Na és? Amit adtam, visszakaptam ... Mit lehet itt számonkérni? A nappalokban kutassak-e vagy az éjszakákban? Konyhám fazekai közt kotorjak-e vagy az agy tekervényeiben? Megőrizne-e valamit belőlem, ha eltűnnék mellőle? És, ha igen, minek? Az asztalra borulok, hüppögve, kissé csodálkozóan erőlködve. Aztán egy színpadias sóhaj: A legszebb éveimet..., a lelkes fiatalságomat. . . magával viszi, ha elmegy ... • ( — ) Melyikünk fog győzni? Győzelem lesz-e? Egyáltalán, érdemes-e győzni? Az íróasztal, a könyvesszekrény, az egyik szék, az én leánykori bútorom. És enyém az írógép is. Az ágyat, a másik íróasztalt, a konyha- és a fürdőszoba-felszerelést közösen vettük. A lakás az övé. A tévét, a magnót én akartam, a lemezjátszót, a rádiót ő. A könyvespolcból, amelyeket apám segítségével együtt csináltunk, hetekig járva a TÜZÉP-et „alkalmatos” deszkáért, lécért, mesterrel fűrészeltettük, de magunk smirgliztük, szereltük, festettük — ezekből a könyvespolcokból hat van. A könyveket nem tudom szétosztani. Gyerek nincs. 23
