Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 3. szám - Kiss Gyula: Térdszéli Katica (Mesejáték részlet)
nem kellett erre ügyelni. Csak a háromnál. Erre, a negyedikre már nem szólt a küszöbátlépési tilalom. IMRE: Alattomos, ravasz kis perszóna! Te ugyan minden tőled telhetőt megtettél, hogy a király felesége lehess. Többet is a kelleténél. És ez lett a veszted. KATICA: A próbatételek vállalására mégsem az volt a fő ökom, hogy felséged hitvese lehessek. IMRE: Nocsak. Akkor hát vajon mi? KATICA: Igazándiból ezért történt, ami történt. IMRE: Hallgatom. KATICA (könnyeit nyelve, szemét törölgetve): Szegény édesanyám nagybeteg. Szinte halálán volt már, amikor útrakeltem. Ö esengett, ahogy ilyen állapotában már eseng az ember fia-lánya: „Egyszer ettem a király süteményéből, de még most is számban van az íze, igaz, kakastejjel sütötték ... eredj, hozzál tőle egy kis süteményt!” Fertály óra se telt bele, anyámat megint csak elfogta a kívánás és így szólt: „Egyszer ettem a király almájából, de még most is számban van az íze; eredj, hozzál a király kertjéből egy kis almát!” IMRE (gúnyosan): No, még a borra is valami mesét, me- sécskét, mesketét! KATICA: A számból veszi ki felséged a szót, mert éppen így történt. Kisvártatva megszólalt anyám: „Egyszer ittam a király borából, de még most is érzem a jó ízét, eredj, hozzál onnét egy kis bort... !” IMRE: Remélem, itt véget ér a históriád. Azt már csak nem kívánta anyád, hogy drágalátos lánya az ország koronás királyát besózva-paprikázva-fokhagymázva ökörbőrbe gyömöszölve „gyógyítsa” epe-, lép-, máj- bántalmalk, farbaszúrás, meg lábrándulás ellen? KATICA: Ami igaz, az igaz, csak az első hármat kívánta. Miként elmondtam. IMRE: Ide figyelj, te megátalkodott bestia, romlott lelkű, utolsó teremtménye az istennek. Ha egyáltalán szorulhat lélek ilyen mindenre elszánt, kis nősténybe! Most szavadon foglak. Olyanon, amit nem mondtál el. Arról hallgattál, hogy anyád kertemből az almán túl rózsát is kívánt volna, méghozzá tüskéstől, tőstől, ami alkalmasint a király fenékébe fúródik ... KATICA (ártatlan képpel): Az én szándékomnak a rózsához igazán semmi köze. IMRE: Ni-incs kö-öze?! KATICA: Én csupán azt mondtam a kertésznek, hogy a felséges úr a kert legfinomabb almáját kívánja megkóstolni. Arról már igazán nem én tehetek, hogy felségednek ilyen kutyatörleszíkedő hajlamú, talpnyaló kertésze van: kéretlenül rózsával is hízeleg. Ha rózsát is hozott, méghozzá tövissel, s ebből felségednek baja származott, bizony, az már a kertész vétke. IMRE: És a bor? Anyád kívánságára a pince legnagyobb hordóját görgettetni elő! Méghozzá olyan bolond beszéddel, hogy a „közepéből” ihassak. KATICA: Tudhatná, de aligha tudja a király úr, menynyibe veszik a szegény embert a maga kívánságával. Mint a piihét. (Tenyeréről mintha tollpihét fújna le, mutatja.) Ha ép szép szóval próbálok a csapostól egy negyed iccényi kis bort kérni, nemhogy szóba se áll velem, de úgy kidobat innen, hogy a lábam se éri a földet. Amikor meg éri, csak nyekkenek egyet... Ezért folyamodtam a cselhez. IMRE: Meg hogy kifogj rajtam. KATICA: Ezt őfelsége is szándékolta, nem csak én. IMRE: Nem mindegy az most már neked? A három próbatételért elnyerhetted volna felséges kezemet, a negyedikért elnyered — a kardomat. Ha markolatig döföm beléd. Éjfélkor, ha üt az óra, akikor mégy a túlvilágra. Ez az ítéletem. (Katica kivételével végignéz a színen levőkön. Mind bólogatnak. Az udvaroncokhoz és a poroszlókhoz): Addig is a vár legsötétebb zuga tartsa fogva ezt az elszánt gonosztevőt. Vigyétek! KATICA (mielőtt vihetnék, megszólal): Felséges király, nagy a te hatalmad. Ahogy mondod, az én bűnöm se csekély. De hiába szánnám-bánnám bűneimet, a te szívedet sóhajom úgyse környékezné meg. Sorsomban megnyugszom tehát. IMRE: Mit akarsz akkor még most is? KATICA: A legelvetemültebb rablógyilkosnak is teljesítik halála előtt utolsó kívánságát... Én meg embert se öltem. IMRE: Nem rajtad múlt. No, folytasd! KATICA: Ha már vesznem kell, utolsó kívánságom teljesítését ne kegyeskedjél megtagadni tőlem. Csak úgy, ahogy az utolsó, útszéli gyilkos haramiától sem tagadják meg. IMRE: Kíváncsivá teszel: mi lenne az? Minő újabb fondorlat fogamzott meg benned? KATICA: A süteményeket, s a sebtében felkapott három-négy almát rejtő kosárkámat, miközben a csapos fölfelé gurította a hordót, a pinoegádorban rejtettem el. Jobbról, ahol a zömök kis pálinkáshordócskák, meg butéliák vannák, azok mögibe. Parancsolná meg, kegyes uram, vinnék el a kosaramat szegény anyámnak, s ha életben van, adják oda neki, hadd teljesedjen óhajtása, halála előtt ehessen még a király süteményéből, almájából. (Szipog.) És mondják el neki leánya szomorú sorsát. IMRE: Befejezted? KATICA: A jó ember, aki elviszi majd a kosarat, kérje el édesanyámtól szalmából font babámat — annyit játszottam vele életemben. A siralomházban, a nyirkos zugban, ahová most zárnak, ő legyen legalább utolsó óráim társa, felezője. IMRE: Nem bánom. (Az udvaroncok és poroszló felé): Cselekedjeték így! (Fejével int): Vigyétek! (A poroszló Katicát a kijárat felé lódítja, utána mennek sorban valamennyien a színen levők, a királyt kivéve. Rendezői és színészi munka annak kidolgozása: a kivonulók arcjátéka, testtartása hogyan tudja minél maradéktalanabbul kifejezni a kettősséget: a király iránti alázatos hódolatot, s a Katica iránti szánalmat, rokonszenvet.) IMRE (mikor egyedül marad): Mit tehettem egyebet? Pedig de fáj érte a szívem. — Függöny — 6. kép (Szín: Gyöngén pislogó mécsfénnyel megvilágított toronyszoba; ide zárták Katicát. A „bútorzat” mindössze egy rozoga ágy, priccsféle inkább, rajta szalma. A szín másik sarkán egy negyedik, lába kitört szék.) KATICA (szalmabábuját ölében tartva sétálgat, időnként meg-megáll, s ekkor mondja): Mennyi lehet még az óra éjfélig? Ki tudja? (a bábuhoz) Mert akkor, kis babám, anyád meg fog halni. (Űjabb séta után ismételve) Meg fog halni. De miért is? Mert nagyon szerette anyját, s azért is, mert bátrabb merészelt lenni, mint a többi lány, pajtásai, barátaiéi, akikkel együtt nőtt fel a faluszélen. S életét ő veszi el, Imre, a fiatal király, ki nemcsak király, de szebb minden más 21
