Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 3. szám - Kiss Gyula: Térdszéli Katica (Mesejáték részlet)

S nehogy kísértésbe jöjjek,

Legelsőnek én tűnök el.

(Egy szempillantás alatt összerakja holmiját, s ellenkező oldalon, ahol a javasasszony és orvos távozott — csöndben kioson. Természetesen cókmókját is magával viszi.)

IMRE (még mindig hason fekszik, s a fájdalomtól egyre ingerültebben följajong. Nem tudja, mi történik körötte. A várt gyógyulás helyett — az eddigi fájdalmon túl — a csípő-viszkető érzés egyre elviselhetetlenebb. Végül a maró bőrfájdalomtól fölordít): Orvos! Orvosok! Senki, sehol?!

ORVOS, JAVASASSZONY, 1. UDVARONC (szinte egymást föllökdösve rohannak be a király óbégatására.)

1. UDVARONC: Mi történt itt? Felséges királyunk . . .

JAVASASSZONY: Ettől a ménkűtől szabadítsuk meg

jó fejedelmünket. Isten bocsássa meg bűnömet; még én hoztam be! „Vágott” ökör bőre! (Nagy nehezen, s körülményesen leszedi a királyról az ökörbőrt, s félredobja.)

IMRE: Az isten? Én bocsássam talán meg! Rászolgáltál, hogy a te fejedet is leültessem érte. (Mindhárman körülállják, s nézik a király téglavörös testét.)

ORVOS (ujjával a királyról a fehér porból egy keveset fölcsíp, s megízleli):

Jól gondoltam, nem tévedtem,

Só ez, miként „doktor” nevem.

JAVASASSZONY (a piros port nyalja meg):

Ez pedig itt paprika,

Orvosságnak biz fura.

IMRE: Hol az orvos? Az utolsó!

JAVASASSZONY: Elszelelt a beste lélek. Mindjárt tudtam, hogy nem jóvégből jött ez ide. Hűlt nyoma van már annak. (Mindhárman körűiéülják a királyt, tétlenül nézik.)

IMRE: Bámultak, mint tehén a jászolnál, ha már tele- zabálta magát. Semmit se akartok tenni, hogy viszke- téstől-csípéstől, maró fájásaimtól szabaduljak?

(Előbb száraz, majd meleg vízbe mártott vászondarabokkal törölgetik, sikálják a király testét. Fájdalma csak nem szűnik.)

JAVASASSZONY: Tán az olaj jót tenne. (Egy tégelyből olajos kenőccsel, majd egy kis kannából ritkább olajjal kenik a királyt.)

2. UDVARONC (berohan egy papírlappal, a királynak nyújtja).

IMRE (fanyalogva): Vidd a fenébe most a hivatalos iratokat! Nem látod, hogy szenvedek? (Aztán szeme mégis rátéved a sorokra. Mintha a fájdalma is elmúlt volna, csak a papírlapot nézi mereven, olvassa — később fennhangon is):

Itt voltam, már itt voltam,

Rajtad most már kifogtam,

Kis Térdszéli Katica,

Imre király bánata,

Ha nem tetszik, tégy róla!

(Olvasás közben felemelkedik, s mire végigolvassa az „üzenetet”, már ülő helyzetben van): Megint, újra és újra ez az átkozott kis némber. De nincs többé kegyelem számára. Felakasztatom, lefejeztetem, befalazata- tom, vágtató ló farkához köttetem, felnégyeltetem. Udvaroncok !

1. és 2. UDVARONC (vigyázzba kapja magát, s úgy hallgatja a királyt).

IMRE: Mindenki, ki udvaromban készen áll, utána! Vigyétek a parancsomat:

Poroszlók és katonák,

Fejetek érte az ár — Adok rá egy fél órát —

Hozzátok elém e lányt,

Minden bajnak forrását,

... Nem szánom a halálát.

1. és 2. UDVARONC (véve a parancsot, kirohan).

ORVOS, JAVASASSZONY (kenegeti, ápolgatja a királyt).

IMRE: Kezdődik megint a bőrégető fájdalom. Ne sajnáljátok azt a fránya olajat! Attól tán szűnik.

ORVOS, JAVASASSZONY (szinte már fürdetik az olajban a királyt. A sűrű folyadék cuppogása a bőrön őket is néma mosolyra készteti).

IMRE: Brrr! (Nyomkodja mellét, lábát, vakaródzik.) A szende kis hajadon! A romlatlan falusi virágszál! Ha elibém hozzák — előre látom — oly ártatlan képet vág majd, mint aki kettőig se tud számolni. Pedig legalább négyig megy neki e tudomány, ennyi becstelenséget, csúfságot követvén el rajtam. Csak hoznák már!

1. és 2. UDVARONC és egy POROSZLÖ (beráncigálja az ajtón megtépett tudósi ruhájában Katicát).

1. UDVARONC: Felséges királyunk, nagy fejedelmünk! A főbenjáró bűnt elkövető egyént az őrség a palota hátsó kijáratánál fogta el. A becstelen személy, hogy bűneit tetézze, szökni akart.

KATICA: Itt vagyok, uram királyom, s tégy velem belátásod, kegyes ítéleted szerint.

IMRE: Főbenjáró bűnt, mint a tied, e trón ura ellen, mióta világ a világ, még nem követtek el.

Hogyha karóba húzatlak,

Vadállattal felfalatlak,

Avagy kerékbe töretlek,

Nem bűnhődted meg vétkedet.

A bosszúnak vad folyama Csermellyé csak úgy apadna,

Ha hitvány, gaz életednek Enkezemmel vetek véget.

KATICA: Grácia szegély fejemnek!

IMRE: Nem grácia már az is, hogy csak egyszer halsz meg, pedig, te ördöggel cimboráié, gonosz pára, száz halált érdemelnél!

KATICA (fejét lehajtva, hallgat).

IMRE: Nem teérted, te kis hitványság — mert hisz, méltatlan vagy rá —, de hogy népem lássa, s tanúja legyen, mily igazságos uralkodója, és védekező szó nélkül a legelvetemültebb gonosztevőket se küldi halálba — megkérdezem hát, tudsz-e, s mit tudsz, mentségül fölhozni ocsmány cselekedeteidre?

KATICA (szepegve): Uram, királyom, kegyelmességed hirdettette ki szerte országában, a mi kis falunkban is: házasodni vágyik, s trónját azzal a bármily rendű és rangú leányzóval kívánja megosztani, aki háromszor úgy szedi őt rá, hogy eközben nem lépi át szobája küszöbét.

IMRE: No, csak folytasd!

KATICA: Ezt tettem a főszakáccsal, kertésszel, csapossal. A parancs szerint. Hárommal. Igaz is, három a magyar igazság. Én csak azt mondom most is, itt is, így is, nagyon jól lett ez a parancsolat kiadva.

IMRE (fölhorkanva): És a sóval-paprikával-fokhagymá- val-ökörbőrrel való gyógyítás?

KATICA (ismét lehorgasztja a fejét, s nem válaszol).

IMRE: Ha „önnön” nézzük is: itt már a „parancsolat” se lett betartva, mert átlépted szobám küszöbét.

KATICA: Hát... Három a magyar igazság, negyedik a ráadás. A negyedik rászedésnél, a ráadásnál, már

20