Hevesi Szemle 7. (1979)

1979 / 3. szám

NICIÁLÉ Minden év jubileum, megemlékezés. Ebben a meg­állapításban semmi gúnyos felhang nincs, tényeket rögzít. Az emberiség visszaemlékszik önmaga törté­netére, a voltja jelenné válik, a jövője holnaputánra már múlttá. Minden bizonnyal, ahogyan előrelapo­zunk az emberiség kalendáriumában, mind több lesz a jubileum, a megemlékezés, jut majd egy-egy napra több is, tíz is, talán száz is, győzze majd csak a hol­nap, a jövő gyermeke, fia válogatni a valóban meg­ünnepelni valót. Nincs mit tenni ez ellen, mert ha ellene tennénk, az emberiség ellen tennénk: az emberi faj emlékezetének „megszűnése” magával hozná nem­csak az emlékezés dátumainak, de természetszerűleg az emlékezőnek is feloldódását a semmiben. Ebben az esztendőben, 1979-ben többek között — és ez a többek között szó szerint, de nem rang szerint értendő — Móricz Zsigmond és Móra Ferenc születé­sének évfordulóját ünnepeljük. Ünnepeljük?, — talán nem pontos ez a kifejezés. Ünnepelni a nagyonrég voltat és a jelenvalót szoktuk inkább, a még élőt és a már oly régen voltat, aki éppen régenvolt volta miatt bízvást élőnek is tekinthető. De miért is „ünne­pelnénk” Móricz Zsigmondot, aki történelmileg is a tegnap halottja, írásaiban valójában a ma és a hol­nap élő alakja. Hol és miért halott Móricz Zsigmond, aki száz éve született? És hol és miért halott Móra Ferenc is, akiknek teste felett ugyan becsukódott a sír, de a feledés koporsója nem zárult be, — sőt. Minden napunk, talán bízvást mondhatjuk, minden óránk át- és átszőttetett Móriczcal, kemény realitásával és Mó­rával, magávalragadó mesemondásával, amelyben csak lágyabb, de nem kevesebb volt a realitás. Így helyes tehát mégis: ünnepeljük Móriczot és Mó­rát, mert élők maradtak és maradnak közöttünk. Hoz­zá kell azonban tenni azt is, hogy ezek a tisztesség­tudó megemlékezések óhatatlanul felidézik a kaján anekdotát, amikor is a jeles író emígyen morfondíro­zott : „Ha megélhetném élve a halálom utáni 250. esz­tendőt, be büszke lennék is, hogy milyen híres em­ber vagyok.” Amelyből egy dolog legalábbis kivilág­lik, hogy néha azért nálunk nagyobb értéke van az emlékezésnek a már megholtra, mint a tisztes véle­kedésnek a még élőre. Félreértés ne essék, nem meg­kérdőjelezni akarjuk a móriczi-mórai évfordulót, csak eme évfordulók kapcsán is eltűnődni azon, hogy jó-e, helyes-é az „ünnepi” megemlékezés azokról és azok okán, akiknek léte és lénye a „szürke” hétköznapok nemesítését volt és van hivatva kiteljesíteni. Tragédia — ez a címe Móricz Zsigmond ama novel­lájának, melynek hőse végre szabadon étekhez jut­ván halálra eszi magát. Halálra. Eszi! önmagát! El­képzelhetetlen ez a ma korosztályai számára. Ügy hangzik, mint valami idegen táj egzotikumáról szóló kissé túlfűtött beszámoló: ételhez jutni, s annyit en­ni, hogy belehaljon az ember! Ez csak az Amazonas mentén, vagy a Kalahári-sivatagban elképzelhető. Pe­dig ez a Duna—Tisza táján volt és hogy így volt, arra Móricz Zsigmond a tanú, illetőleg döbbenetes novel­lája, amely voltaképpen dokumentumriport az egy­kori Magyarország falusi proletárjainak életéről. A kalcinált szóda Móra Ferenc kisinasainak rém­szörnye. Az a kép, amit Móra Ferenc ebben a kese­rűen kedves, torkot szorongatóan kacagtató, egyik sze­met tikkasztó, másik szemet könnyeztető kis novel­lájában megírt, — az is Magyarország volt. A ma ge­nerációja számára egy soha nem volt, de ha volt, ak­kor legfeljebb az iskolában történelmi lecke Magyar- ország volt. Móricz és Móra a maguk módján, a ma­guk eszközeivel, a maguk sajátos és varázsos egyéni­ségével olyan képet festettek egy hajdanvolt ország életé öl, amely kép hitelesebb, mélyebb, szemlélete­sebb és érzelmekkel teltebb, mint bármilyen doku­mentum, mint bármely passzusa a pedáns történelem- kutatásnak. „Felébreszteni az embereket a nemzeti önáltatás édes álmából, elébük feszíteni a valóság Medúza-fejét, gondolkodóba ejteni őket önmaguk és fajtájuk felöl, megmutatni a betegségeket és veszedelmeket...” — Schöpflin Aladár fogalmazza meg 1929-ben Móricz szerepét a magyar irodalomban. „Móricz nem a tudat, hanem a tett pszichológusa. Hősei nem a szemlélődés, hanem a cselekvés embe­rei” — ezt Kassák Lajos írja 1939-ben. „Héroszokat kívánt rajzolni... De ezek a lázas forradalmárok csak Don Quijoték lehettek, megfulltak életüknek céltala­nul kiáramló sűrű gőzében, nem volt alap, amelyre támaszkodhattak volna...” — ezt Király István fo­galmazta meg 1947-ben Móriczról. „Milyen fáklya lett volna, ha 25 év előtt valamiképpen elkerüli, elkerül­heti a halált” — kiált föl 1967-ben Cseres Tibor egy régenvolt halállal perlekedve, voltaképpen egy örök móriczi életművet számonkérve és remélve. „Móra Ferenc az önmagáért váló »beszéd« e pom­pázatos, keleti módját műveli ki, amely oly általáno­san és megindítóan hat mindnyájunkra, annyi távoli emléket ébreszt bennünk, mint a cigányzene ... Tisz­teli a betűt, mértékes művésze az írásnak” — ezek a hódoló szavak Kosztolányi Dezsőéi Móra Ferencről. Nem azért idéztünk és idéztettünk pályatársaktól Móriczról és Móráról, hogy a nagyság mértékét hite­lessé tegyük, hiszen itt előbb volt a mérendő, mint a mérték. Tettük ezt azért, hogy a megemlékezés sza­vakba vont koszorújához olyanokat hívjunk társul emlékezőnek és koszorúfonóknak, akik a legjobban ismerték, s ezért a legjobban tisztelték Móriczot és Mórát. Azzal kezdtük, hogy minden év jubileum, megemlékezés és hogy ünnepelni kell-é Móriczot és Mórát, akik műveikkel és műveikben ma is élnek, közöttünk vannak. Belátjuk, a kérdés kissé szónoki volt: hiszen ünnepelni az élőt is illik, éppen élete mű­veiért. Lehet, de nem biztos, hogy Móricz és Móra be­fejezte életművét, de életük műve tovább él, formá­lódik, teljesedik bennünk, úgy fejezték be alkotó életüket, hogy a valódi befejezés ránk, utódainkra vár, — vagy még az azután jövőkre is. 1

Next

/
Thumbnails
Contents