Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Cseh Károly: A város felett
És egy reggelre valóban elkészült végre a mosdó, a zuhanyozó, átépítették az öltözőket is, és kicserélték a sok évtizedes, már a rozsdától is lucskos, vas öltöző- szekrényeket. Könnyűre, elegánsra, már amennyire egy ilyen öltözőszekrény elegáns lehet, szóval kicserélték azokat újakra, alumíniumból. Kartali mindezt a legnagyobb nyugtalansággal figyelte, várta, mi lesz, szólnak-e vagy sem, s ha igen, mit mondanak arról, mi is történik itt és kiért is történik itt mindaz, ami történik körülötte. Figyelte, hogyan haladnak a szekrénysoron végig: kiviszik a vasat, beállítják helyébe az alumíniumot; kidobják a következőt, hozzák helyébe az újat; jön a harmadik, az ötödik új a kidobott régi helyébe... A régiek ott hevertek már majd mind rendetlenül egymás hegy én-hátán, mint kiszolgált és megölt katonák a győzelem után háládatlan tábornok szégyeneként. És reggel nem találta a saját szekrényét. A vasat. Alumínium volt helyette. Itt kezdődött! És így kezdődött. . . 5. — Te, én azt hittem, hogy meghülyültem... Vagy még mindig másnapos vagyok. Képzeld, kit látok gatyában, fél lábon ugrálni az udvaron, azok között az istenverte, rozsdás vasszekrények között. . . Na kit? Hát az öreg Kartalit. . . Kérdem tőle, meghökkenve, mi van, elvtárskám? Nem látod, mordult vissza, vetkőzöm. Meg öltözöm, mondta és tényleg elő egy szekrényből, talán a legrozsdásabból a köpenyét, meg a cipőjét és ... pszt. . . Kartali állt oda a gép mellé és még ekkor fogalma sem volt róla, hogy már terjed is a gépek között a bolon- dériájának a híre ... — ... nem bírom az alumíniumot... Otthon a gyerekeknek mindig alumíniumban forralta a tejet az asz- szony. Tejeslábasban nem vetkőzöm ... Óriási sikere volt ennek a mondásnak, mármint, hogy tejeslábasban nem vetkőzik. Mondhatta ezt aztán nevetve, káromkodva, dübödten vagy morogva, vagy nem is mondva, mert kimondták akkor helyette és vigyorogva a kérdezők. Aztán már hagyta az egészet a fenébe. Ügy- sem értik azt, amit még ő sem ért egészen. Miért, hogy nem bírja ezt az alumíniumszekrényt? Ezt az újat... — ... és mit mondtál volna, kisfiam — ingatta a fejét a sajnálkozva Jolán, hogy ma reggel is és megint szóba jött az a szekrény. A bolondériája, ha úgy tetszik. A makacssága. — Mit? Hogy mit is? — kereste a helyes választ, fel sem figyelve, hogy már megint kisfia lett a feleségének. — Azt, hogy kell a fenének az alumínium. Jobb a vas. A régi. A tartós. Az, amely negyven évig eltartott. — hallgatott el egy pillanatra, magában folytatva tovább a tűnődést, hogy a tejes csuporban is megállt a tea hintázása. Mert valóban, miért ez az egész? Mert negyven évig vetkőzött egy szekrényben? Mert azt szokta meg? Igenis, megszokta. És most ezért kész egy egész gyár előtt bolonddá tenni majd saját magát, addigra mindenképpen, míg be nem jön a hideg, mert aztán csak beszorul az öltözőbe. Miért hát ez az egész? Mert jól ismeri még a szekrénye csikorgását is, mert tudta, hogy baloldalt, ott hátul, egy lyuk van lenn, hogy szellőzzön a szekrény. Az, hogy ott szellőzik, persze, hogy az is botorság. Mégis. Az övé volt. A megszokott volt. Most meg ez az új. Ez az alumínium. És meg se kérdezték tőle, hogy akarja-e, kell néki az új? Senki meg sem kérdezte... —... igen, nekem negyven évig eltartott — koppantottá le a konyhaasztalra a csuprot. — És mi van még nekem ott hátra. Négy év, öt-e? Addig ez igazán kitartott volna még... Bár az is lehet... — kotort elő egy gyűrött cigarettát és krákogva rágyújtott... — bár az is lehet, hogy megértem az idők szavát. Igen, az is lehetett volna, hogy egyetértek az alumíniumszekrénnyel. Jöjjön. A világ halad, nekünk is haladni kell. Jöjjön az új szekrény. Lehet, hogy ezt mondtam volna... Ha kérdeznek. Persze, most már nem is tudom... — legyintett és úgy ment el hazulról, hogy elfelejtette megcsókolni Jolánt... ... és ezen a mai reggelen már valóságos díszőrség leste, hogyan vetkőzik a rozsdásodó vasszekrények között az öreg Kartali, hogyan káromkodik egy hangosat, s tolja le úgy a nadrágját, hogy azt is lássák azok az átkozott kíváncsiskodók, amit szerinte azok megérdemelnek. A fenébe velük. A műhely harsogott a röhögéstől, de Kartali úgy állt a gépe mellé, hogy már nem is törődött velük. Megunta és megszokta, hogy nem értik, miről is van szó. Ferenc József, a császár — a nagyapjának volt az a hülye ötlete, hogy unokájának a József keresztnevet adassák egy ilyen vezetéknévhez, s emiatt aztán végiggúnyolták az életét — a császár, a nyugdíj előtt álló marós, dünnyögte csak inkább magának, mint a többieknek: — ... á, nem értitek ti ezt... Akivel az ember elélt fél évszázadot, nem tud attól könnyen válni. Se embertől, se szekrénytől. Ha könnyen tudna, nem lenne ember ... De ti még ezt nem értitek ... — legyintett és úgy hajolt a gép fölé, mintha bölcső lenne az, benne egy újszülöttel. 6. Mire a történet végére értünk, lám az is kiderült, hogy a krónikás nem is jeles dolgot mondott el. Hogy olyan egyszerű történetet mesélt el, amely talán még a megírásra sem lenne alkalmas, nehogy még hamleti gondolatok felidézésére, bibliai citátumokra és összehasonlításra a világ teremtésével. Mindez hát csakis a krónikás fontoskodásának számlájára írható. A világ végtelensége és benne egy öregedő munkás és egy rozsdás vasszekrény? Nevetséges, még akkor is, ha a világ mi vagyunk. A mi világunk, minden bizonnyal. Gyurkó Géza Cseh Károly: A város felett esős alkonyatkor Lenn neon-gombás terek épületek beton-galambjai barokk vas-futórózsák a nap felhők sávjába tárt sugaraival az élőkre gondolva akár a lecsapó sas akár az öngyilkos zuhan a szürkület felmosórongyával feltörli a nappalt a közöny 10
