Hevesi Szemle 7. (1979)
1979 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Gyurkó Géza: A szekrény
A szekrény 1. Nehogy azt higyjük, hogy minden jeles dolog úgy történik, mint a világ teremtése. Pontosan meghatározott, hat napig tartó menetrenddel, bibliai jegyzőkönyvvel. Ádámmal és Évával, mint hitelesítővel, Luciferrel, mint kaján jegyzőkönyvvezetővel. Meg egy csomó olyan angyallal, hogy férfi legyen a talpán, aki dönteni tud: miként is viselkedjék e szárnyas kisebb és nagyobb meztelenségekkel, hogy férfiassága a nevetség, az angyaloknak pedig az angyali mivolta csorbát ne szenvedjék. A földi és igazán jeles dolgok, amelyekről sokan el sem hinnék, hogy valóban jelesek, egyszerűen történnek. Hát nem jeles dolog például a napsütés? És hogy történik a napsütés? Igen, kedves olvasóm, olyan egyszerűen lám, hogy: süt a nap. így. És nem másképpen. Mert, ha másképpen történne, akkor nem süthetne a nap, vagy ha nem a mi napunk sütne, kit érdekelne nálunk olyan és bármilyen jeles történet, amely nem a mi napunk alatt történt. Hát, most egy ilyen, a mi napunk, hazai, sőt házi napunk alatt történt, jeles történetről lesz szó. Ám, hogy e jeles dologról ki ne derüljön, hétköznapi az voltaképpen, mint jó nyáron a napsütés, idézendő- nek tartom ama dán királyfi szavait, aki ruházatát sem vas-, sem alumíniumszekrényben soha nem tartotta, s akár éppen a történet kapcsán elfogultsággal az üggyel szemben, igazán nem vádolható. De idézni akár csak mottónak is, beillenek szavai: „ ... több dolgok vannak földön és égen... mintsem bölcselmetek — Álmodni képes..Ilyen dolog a több dolgok között a földön, a szekrény is. Meg ilyen dolgok ugyancsak e földön, amelyet bölcs ember, ki nem járatos az ügyben, fölfogni sem képes, hogy miként is lehet az, hogy egy emberen röhög egy egész műhely? És éppen egy olyan emberen, mint az öreg Kartali. Pedig e jeles dolog, itt e földön is ím megesett. Száz ember röhög, vihorászik, kacarászik, gúnyolódik vagy éppen ki-ki vérmérséklete szerint, inkább sajnálkozik Kartali szaktárson, hosszú napok óta. És újabb néhány nap, akárki meglássa, és az egész üzem kiröhögi majd, mert az effajta kaján nevetés olyan ragadós, mint az ákettő, ha éppen nem terjed annál is hatásosabban. 2. Az öreg Kartali. így ismeri mindenki. Voltaképpen pedig nem sokkal túl az ötvenen. De hát világéletében olyan csendes, mackómozgású ember volt, aki már húszéves korában is öregesnek hat, aztán hatvanon is túl még mindig csak öreges és nem öreg. Talán igazán soha nem is öregszik meg. De hát maradjunk csak a jelzőnél, így együtt, jelző és a jelzett szó, az öreg és a Kartali, így ismert majd mindenki előtt a gyárban. Ennek jó szakértelmén, emberséges létén, békés természetén túl a legfőbb oka, hogy majd negyven esztendeje dolgozik a gyárban. Volt ő a Kanász és Testvérei Rt-nél, dolgozott a Dicső Október Gyárban, munkása volt az Aprítógép trösztnek, most meg évtizede, hogy a Vegyesipari Művek szakmunkása. De azért el sem mozdult ő az évtizedek alatt a műhelyből, ahol szinte még kölyökként kezdett el dolgozni. — Mozgott, forgott körülöttem a világ, pedig részeg se voltam én soha. Hát így. Én voltam e kis világ tengelye, — tette hozzá egy alkalommal, amikor valami dologban a munkaügyi osztályon lapozgatták át a fiatal nyilvántartóval a munkakönyvét. — A világ tengelye? Jó. Honnan szedte ezt? — tátotta rá a száját a fiatal munkaügyes, mert igen büszke volt friss érettségijére és választékosnak tartott műveltségére. — A tengelyt? Hogy honnan? Hát a gépemről — döcögött Kartali, hogy ilyen jó hasonlatot talált saját sorsára és a saját esztergapadjáról. Mozgott, forgott, haladt körülötte a világ, s ő igyekezett megkapaszkodni e forgás közepette, az egyetlen fix pontba, a munkájába. Soha nem hallott Kartali Archi- médeszről, a görög bölcsről, aki csak egyetlen fix pontért könyörgött a földön kívül, hogy kiforgassa azt a sarkaiból. Ha hall, hát büszkén mondhatta volna, hogy ő bizony megfordította a dolgot és sikerrel is járt: a munka fix pontjával mozdíthatatlanná tette a maga világát és benne önmagát is. Legalábbis úgy vélte. Mind ez ideig. Mert, hogy ebben a világban helyet kaptak azért mindazok, akik vele élték le az évtizedeket a gyárban, a régi lakótelepen, akik vele mosolyogtak, sőt néha jót is nevettek. Igaz, rajta voltaképpen soha, vele már inkább, még ha különösebben tréfakedvelő ember nem is volt soha. És most, akit soha ki nem nevettek, legalábbis tudtával nem, azon most röhögni kezd az egész műhely. Most történt ez meg először az életében. Tudja, érzi is milyen istentelenül fonák a helyzet, de most már, ha akarna se engedhetne. Most már semmiképpen sem. Ám nem is akar. ö aztán nem. Rajta most már nevethet, gúnyolódhat az egész üzem, a város, az egész világ akár, sőt, ha vannak, hát még azok a marslakók is a hasukat foghatják, de neki akkor sem kell az a szekrény. Igenis, nem. Soha! 3. — Kisfiam... kisfiam ... ha megtudják a gyerekek, hogy vén fejjel nálad már együttjár a bolondéria is... — csóválta a fejét Kartaliné, miközben először fehér szalvétába, aztán áttetsző— hogy lássék a szalvéta szép mintázata — nylonzacskóba csomagolta férje reggelijét. — Miért bolond az, aki nem hagyja, hogy bolondot csináljanak belőle? És különben is, a jó fenébe... mit kisfiamozol engem állandóan, Jolán? Azelőtt öregemnek hívtál, most meg kisfiamozol, mintha a nyálamat kellene törölgetni... Majd megérem még, hogy pelenkázol is, mi? Kisfiam ... mire jó ez? Már régen akartam mondani, hogy ... — dohogott Kartali, elharapva a mondat ismétlését, miközben felhörpölte az utolsó korty teáját a fehér mázas tejes csuporból. A csuprot még az asz- szony hozta annak idején a házhoz a stafírungba és Kar- talinak fogalma sem volt, hogy már többször is eltört. De Jolán, még eddig mindig tudott ugyanolyat keríteni, mint a régi volt. Mert hát Kartali, ha a tejet nem is issza már, de a csuporhoz, ahhoz ragaszkodik. Megszokta. 8
