Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - MÚLTUNK JELENE - Kovássy Zoltán: "Lenkey tábornok emléke"
fiatal bujdosót. Lehet azonban, hogy nem is Bem érdekelte, mert az óbester Bem egyik szép rokonába volt szerelmes. Talán reménytelenül? Vagy a történelem vihara tépte szét az idillt? Tégy, hogy agglegény maradt. Lenkey kardja, mely ekként nem veszett el, pár évtizeddel később a Nemzeti Színház művésze, Vizváry Gyula birtokába került. Vizváry ugyanis családjával a múlt század végén igen sokat időzött ezen a vidéken és nyári szabadságát a máramarosi Pável-sósfürdőben töltötte. Kedves baráti kapcsolat alakult ki a Chrenkó és Örlősy családokkal, akik tiszteletük és barátságuk jeléül nekiajándékozták Lenkey kardját. A századforduló idejéről még adat van arról, hogy a kard Vizváryék birtokában volt. De hol van most? Az egri Dobó István Vármúzeum Rákóczi-relikviái között látható egy kard, melyen nagybetűs „FRINGIA” véset olvasható. Nem Lenkey kardja ez (a penge másik oldalára a lángoló napot és a holdat vésték) —, de talán ilyen lehetett a történetünkben említett kard is. Érdemes lenne felkutatni, hogy a Vizváry családtól hová került, hol lehet a szabadságharc legendás tábornokának és vértanújának kardja? Akkor Eger újabb történelmi emlékkel gazdagodna! Nem lenne teljes Lenkey emléke, ha elfeledkeznénk katonáiról, azokról, akik vele együtt osztoztak a dicsőségben és a bajban. Mindenekelőtt Lenkey Károlyról kell megemlékeznünk, aki a 2. Hevesi zászlóaljat vezényelte a délvidéki harctérre. Eperjesy Ferenc, a pusztamonostori plébános, a szabadságharc alatt a zászlóalj tábori lelkésze lett. Naplófeljegyzéseiből tudjuk, hogy 1848. augusztus 2-án Szolnokon gyülekezett a honvédsereg s ide érkezett Debrecenből a 10. honvédzászlóalj is. Legnevezetesebb eseményként ő örökítette meg azt, amikor Teleki Sándor beállt honvédnek a 10. zászlóaljba, melynek zászlószente- lési ünnepén beszédet mondott: — „A nap le alkonyodik barátaim, a hold elfogy, de a magyar dicsősége lealko- nyodni, elfogyni soha nem fog; mert ki a magyar ellen van, a szabadság ellen van, ki a szabadság ellen van, annak halni kell.” — Eperjesy Ferenc naplójából rekonstruálható a honvédség útja is. Ez egyező más korabeli adatokkal. Szolnokról a hevesi honvédek, a 10. zászlóalj katonái és Wo- roniecki Miecisláv lengyel gyorsvadászai hajón utaztak Szegedig, ahol augusztus 7-én: „E pillanatban érkezett hozzánk a lelkes Würtenberg-huszárok leglelkesebb századosa is, Lenkey.” A hevesiek innen Szabadka felé, a 10. zászlóalj és a Lenkey-huszárok Écskára vonultak. A történet úgy lesz teljes, ha röviden érintjük a 10. zászlóalj zászlójának sorsát. A debreceni honvédek még Világos után is harcoltak egy héten át a Kmety-hadosz- tály kötelékében. Lúgoson a Wysocki lengyel légióval mégegyszer felvonultak az emigrációba távozó Kossuth előtt. Kovássy Albert (akit Bem az utolsó napon őrnagy- gyá nevezett ki) zászlóalját Borosjenőre vezette, ahol 1849. augusztus 22-én délelőtt 10 órakor Ratichieloff cári ezredes előtt tették le a fegyvert. A tisztek névcédulával ellátott kardjaikat átadták s azok a pétervári (Leningrád) arzenálba kerültek. A hadizászlót azonban felszabdalták. Kovássy Albertnek a címer feletti zöld lángnyelv jutott. Sajnos ma már nincs meg. Minden jel arra mutat, hogy elkerült Egerbe, de elveszett. Egri születésű nagyanyám, Kovássy Zoltánná sz. Böck Ilona az első világháború után visszaköltözött Máramarosszigetről Egerbe. Sok tárgyi emléket hozott haza, melyek — így Kovássy Albert naplója — sem került újból elő. Ma már csak — a más bizonyítékokkal, naplókkal, tudósításokkal, okiratokkal alátámasztott — emlékek hagyománya maradt fenn. A Lenkey-század főhadnagya Fiáth Pompejus, megérkezésük ünnepi estélyén, a máramarosszigeti Malomkertben megjósolta, hogy elsők között fog elesni. Így is lett. A századot hazaindító Harsányi Bálint őrmester a század legkitűnőbb lovasa volt. Visszaemlékezések szerint „milyen öröm volt, mikor a gyerekek, ifjak s az öregek előtt eldefilírozott Harsányi őrmester a legkitűnőbb lovasok egyike, meg Bőr András káplár. A gyermekek csak attól tartottak, hogy Harsányi — mert egyszer bravúrból megtett is sebes vágtában egy gyermeket felkapott a nyeregbe — mindig egy-egy gyermeket kap fel.” Harsányi Bálint főhadnagy sírja Isaszegen a „Kato- napallag”-on van, mely fölé szép obeliszket emeltek. 1977. október 9-én, a lengyel—magyar néphadsereg közös ünnepén, Harsányi és az ismeretlen lengyel kapitány sírja, előtt 20 somcsemetét ültettek el. Ezeket a csemetéket három évvel ezelőtt a költői „Petőfi somfá”-ról hozott magokból az isaszegi erdészek ültették el és gondosan felnevelték, s most erősödtek meg annyira, hogy a szabadsághősök és a költő emlékére szabadba kerülhettek. Bőr András káplár, hatalmas alakjával és kifent bajuszával a máramarosszigeti gyerekek kedvence volt. Azo- ké a gyermekeké, akik a történelmi viharban is kamaszok maradtak, és a drámába is humort vegyítettek. Ezek a kópék a város két kóbor kutyáját elnevezték Windisch- graetznek és Jellasicsnak. Ebből sok félreértés támadt a császári csapatok bevonulása után. De a gyerekek kifejezői voltak a közvélemény hangulatának. A történelmi városban telepedett le a század egykori katonája, Berger Imre. 1906-ban bekövetkezett haláláig vezette Máramarosszigeten a „Lenkey-huszár” vendéglőt s mindig büszkén elevenítette fel a régi haditényt. Vendéglője nemcsak szimbólum volt, hanem a modern eszmék követőinek gyülekezőhelye. 1905. október 15-én a „Lenkey-huszár” termében alakult meg a kőművesek első, helyi szakszervezete. 1906. május 1-én itt gyülekeztek a munkások, mellükön piros jelvénnyel és felirattal: „Jogot a népnek!” 1906. május 25-én sztrájkba léptek a szigetkamarai sóőrlőmalom munkásai, akik béremelést, sérelmeik orvoslását követelték és a „rendes 10 és fél órai munkaidő bevezetését.” Sztrájktanyájukat a nagy múltú vendéglő udvarán rendezték be, s kitartottak mindaddig, míg sztrájkjuk sikerre nem vezetett. Innen követték őket a bútoripari munkások, majd nyomdászok és május 27-én itt alakították meg a szabómunkások is szervezetük helyi csoportját. Önbizalmuk mellett a történelmi múltból is erőt merítettek és egységes fellépéssel vívták ki fokról fokra jogaikat. Epilógusként szabad legyen személyes élménnyel befejeznem az emlékezést. Gyermekkoromban éveken át minden nyarat nagymamámnál töltöttem Egerben, a Csi- ky utcai házban. Megérkezésünk után édesapám mindig elvitt a Lenkey-házhoz, ahol felelevenítette a családi emlékeket, és a huszárkapitány történetét, ahogyan azt ő is örökölte. Ezekben a sorokban most, a szabadságharc és a Lenkey-huszárok hazatérésének 130. évfordulóján, emléket állítunk a katonáival egybeforrt parancsnoknak, a közhuszároknak és mindazoknak, akik áldozatos életükkel lerakták a modern Magyarország alapjait! Kovássy Zoltán 42
