Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Németh László: A vallási szekularizáció és a szekták
TUDOMÁNYOS MŰHELY A vallási szekularizáció és a szekták „Minél többet helyez az ember Istenbe, annál kevesebbet tart meg önmagában” (Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok.) I. Napjaink, a fejlett szocialista társadalom építésének időszaka, az emberek mind nagyobb tömegét viszi közelebb ahhoz a felismeréshez, hogy az ember nem csupán szereplője, hanem szerzője is saját történelmének. Közhelynek hat: a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet társadalma nem szorul vallásos kiegészítésre, felgyorsul, kiteljesedik a társadalom tudományos vezérlésének már a kapitalizmusban megindult folyamata, az elidegenedett társadalmi állapotok fokozatosan megszűnnek, tért hódít a tudományos világnézet, a vallásos nézetek és az egyházak a társadalmi élet perifériájaira szorulnak, a vallásosság lényegesen szűkebb körben hat. Egy közelmúltban végzett felmérés szerint a szakmunkások 31,2 százaléka nyilvánította magát vallásosnak, a középiskolát végzettek körében kb. 25 százalék, az ennél magasabb műveltségi szinteken 10—15 százalék körül mozog ez az arány. (Tomka Miklós adatai a Világosság 1977/1. számának mellékletéből.) Érvényes mindez a vallásnak a mindennapi életvitelt szabályozó funkciójára ugyanúgy, mint más mozzanataira. Óriási az a változás, ami végbement az elmúlt évtizedekben: nemcsak a pihenőnapok, ünnepek váltak külön a vallási tartalmuktól, nemcsak a köznapi élet egyszerű mozzanatai mentesültek a vallási kiegészítéstől (reggeli, esti ima, étkezés előtti imádkozás stb.), hanem az élet nagy fordulatai is egyre inkább vallási legitimáció nélkül mennek végbe. (Az egyházi közreműködéssel szervezett temetések aránya Heves megyében 1975-ben 86 százalék, a keresztelőké 70 százalék, a házasságkötéseké 47 százalék). A társadalom fejlődési összfolyamatán belül tehát az uralkodó tendencia a vallás térvesztése, az el- vallástalanodás, a szekularizáció. Hozzá kell tennünk azonban, hogy ez a folyamat — döntően társadalmunk átmeneti jellegéből fakadóan — nem egyenletesen, „zökkenőmentesen”, hanem ellentmondásokon, átmeneti visszaeséseken, stagnálási szakaszokon keresztül halad előre. Az ellentmondások feloldásában való közreműködést, tehát a vallás társadalmi bázisának csökkentését és a hatékonyabb ideológiai harcot egyaránt nehezíti a közvéleményben meglevő szemlélet, amely értetlenül (következésképp sokszor tehetetlenül) áll a különféle vallási megnyilatkozásokkal szemben. A francia felvilágosítók álláspontjára visszacsúszva az emberi butaság, műveletlenség következményének tartja azokat. Pedig közismert, hogy az elidegenedés teljes megszűnését, az emberi lényeg reális megvalósulását (és így az ember belső lényegi tartalmai fantasztikus megvalósulásának túlhaladá- sát), vagyis a vallás megszűnését Marx a kommunista társadalomban látta. Ezt írja: „A kommunizmus mint a magántulajdonnak — mint az emberi önelidegenülésnek — pozitív megszüntetése és ezért mint az emberi lényegnek az ember által és az ember számára történő valóságos elsajátítása: ezért mint az embernek társadalmi, azaz emberi emberként a magáért — valóan teljes, tudatosan és az eddigi fejlődés egész gazdagságán belül létrejött visszatérése. Ez a kommunizmus... az embernek a természettel és az emberrel való ellentmondásos harcának igazi feloldása, az exisztencia és lényeg, a tárgyiasulás és önigazolás, a szabaság és szükségszerűség, az egyén és nem közötti harc egész feloldása”. (Gazdasági-filozófiai kéziratok 68—69. o.). A vallás tehát akkor szűnik meg, amikor az emberi lényeg reálisan megvalósul, amikor az ember a természet és saját társadalmasítása urává lesz, amikor megvalósul a kommunizmus, a szabad emberi létezés világa. „A való világ vallási visszfénye egyáltalán csak akkor tűnhet el, ha majd a gyakorlati mindennapi élet viszonyai az emberek számára nap-nap után egymásra és a természetre való átlátszóan ésszerű vonatkozásokat jelenítenek meg”. (Marx: A tőke. Marx—Engels: A vallásról 107—180. oldal). Társadalmunk mai állapota nem zárja ki az elidege- nülés minden elemét. Ennek alátámasztásaként hadd hivatkozzak néhány — közismert — tényre. Nálunk még messze nem valósul meg a munkamegosztásnak olyan szintje, amely az emberek „igazi közösségét” hozná létre (hiszen léteznek osztályok, különbség a fizikai és szellemi munka között, falu és város között stb.) vagyis reálista talaja, lehetősége van az illuzórikus közösség hamis tudatbeli kialakulásának, fennmaradásának. Vagy: sokan szeretik a munkájukat, de a munka emberivé, az ember lényegi tevékenységévé válása, még korántsem általános, ezért tehát fennáll a munka kötelező teendőként, külsőként — idegenként való felfogásából következően egy, az embert erre kényszerítő felsőbbrendű lény (erő) feltételezésének reális alapja. És talán elég csak utalni a szocialista demokrácia ma meglevő problémáira, hiányosságaira. Társadalmi gyakorlatunk az esetek egy részében nem teszi nyilvánvalóvá, az emberek számára természetessé, hogy maguk döntsenek saját ügyeikben, vagy velük együtt, véleményüket meghallgatva szülessen az őket is érintő kérdésekben elhatározás. (Külön probléma, hogy az emberek egy jelentős csoportja 43
