Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Horváth Teréz: Kokas Ignác festészetéről

világot befogni akaró küzdésnek és gyötrelemnek, amelyet sugallnak, s amely szinte téren és időn kívül helyezi az egyszerű földi és emberi történéseket világunkon, végtelen távolságokba, elsüllyedt múltba, meg nem ért jöyő térségeibe vetítve ki azt. Nála az emberi, történelmi sors megélése heroikus dimenzióban, halálközeli, démo- nikus látószögből vagy legalábbis az élet végletes, drámai pillanataiban történik, s folyton égető lázzal pusztítja, nyűvi, horzsolja képeinek felületét, százszor is elpusztítva a meg nem ért formákat, rétegeket halmozva egymásra, hogy a faktúrahatásoknak másképp el nem érhető gazdagságot, életszerűséget ad.

1969-ben ugyanakkor, a nagy általános emberi alapélmények megfogalmazása után már új és közvetlenebb felfedezések küszöbén állt. Az elszakadás fájdalma múltán az újra megtalálás örömét jelentette — most már nem a szülőfalu, Vál, hanem egy tőle nem messze eső barangolóhely, Ginzapuszta felderítése, mely évekre szóló festői programot adott neki. A konkrét helyszín másnak talán kevés élményt nyújtana: erdőkkel kerített, le- gelős domboldal, egy bedőlt akollal, a mezőt átszelő Szt. László-csatornával, kis híddal, egy villám sújtotta vén fával, romokkal, s a rajtuk éledő új vegetációval. Ezentúl van, amit a megérzés táplál és az emlékezet őriz: az elhagyott vidék utolsó lakói az omladozó tanyaházban, melyet szinte körülsáncol a kidobált lom, meg a bizalmatlanság és tehetetlenség gonosz légköre •— emberek, akik nem tesznek semmit a sorsukért, lomhán várva a felsőbb hatalom kegyét; a valaha szervezett gazdaság helyén (mivel elkanyarodott innen a fejlődés útja) a bedőlt hodály. ahol százféle madár rendezte be saját kis életét; az alkonyaikor hazatérő birkák falanxa, amint félelmesen emberhangú bégetéssel a dombról lezúdul, mindent elsodorni készen, akár a víz árja felhőszakadáskor. mikor a lejtős réten áthömpölyög. A vihar fensége, meg a villámé, amint éppen szeletekre hasít egy terebélyes fát. A római emlékek töredékei, s mélyebben a bronzkori sírok, a népvándorlás, a középkor eltemetett jei, kereszül-kasul egymáson — az újabbak láthatóan kivégzés áldozatai (hiszen Ginza a hagyomány szerint kínzópuszta, vesztőhely is volt valaha). Azután a napfény, ahogy a domb magasában egy lapos, nagy, oltárszerű kövön megcsillan . . .

Ilyen és ehhez hasonló mozzanatok rakódnak egymásra a látogatások alkalmával, nem egyszerűen a természet vonzása hát, hiszen úgyszólván sohasem szakadt el tőle, hogy városi ember és művész lett — hanem tá- gabb értelemben vett megismerése, mely a gyermekkor apró csodáit is magában foglalja, meg a felnőtt ember szemével nézett történelem állandó, nagy folyamatát, megújulásait.

Közel negyven táblakép született e gondolatkörből, a legutóbbi évekig. Köztük olyan címeket említhetnénk, mint a Ginza kapui, a Liturgikus táj, Ginza hídja, a Vén fa Ginzán, az Alkony köszöntése, a Stáció, a Ginza kertje című, de benne élt számos más célzattal készült művében is, nyomaiban. Motívumainak eredeti jelentéstartalma — ha mégoly átírtan is' — benőségesebbé teszi e képeket, több azonosulási lehetőséget nyújtva számunkra az előzőek barokkos pátoszánál. A tötobértelműen talányos elemek mellett a kompozíciós rendezők célba találóbbak, pontosabb rezonanciát képesek keltem, s ebbe belejátszik öntörvényű, benső színvilága is, melynek különös közegéhez hozzászoktunk, elsősorban a mindent átfogó és átitató zöld színek varázsa által.

Fák ezüstös oszloprendje, hamvaszöld levélfodrok, arany színű fényhidak, záporozó napsugarak, gyapjas fejű

pillértömegek, íszámlós, hideg partoldalak, sötét tükröződések vonulnak el emlékezetünkben, geometrikus formákba tört, jelképes alakzatokkal vegyest. A festő maga a „Liturgikus táj”-ban érzi legtisztábban megfogalmazottnak azt az egyetemes, panteisztikus élményt, amit számára Ginza jelent: a szinte bibliai múltú, ősidők óta lakott földdarab emberen és időn diadalmaskodó természet-szimbólumát. A jégesőt és napsütést egyidőben árasztó, termékenyítő és pusztító természet magányos fenségét érzi felvillanni benne, a messzire helyezett horizont, a barázdákkal, nádakkal szabdalt, vízmosta és fénnyel elöntött, kék visszfényeket villantó földet, ahogy az ányékot és esőt zúdító zöldes napkorong fénykévéivel összecsap. Ez konkrét, „hiteles” tájképnek is tekinthető, de elsősorban nem tárgyi vonatkozásában az. A vele egy évjáratú kis Ginza-képekben vagy a „Ginza halálá”-ban a tárgyi utalások mellett inkább az elvont és szürreális hatások jutnak érvényre. Némelyikük még idézi a megelőző korszak kettős osztású kompozícióit, a jellegzetes átlós-horizontális egyensúlytengely építési elvét. Ginzát, halálában, kicsiny, sötét tubussá zsugorodva ábrázolja, mely ferdén billenve úszik a látomásbeli űr nagy térségében, messzeérő köldökzsinóron. A többihez képest továbblépésnek érezte ezt a művész. Szimbolikája valóban halál- (és újjászületés) szimbólum. A doboz, a szögletes forma a bezártság, befejezettség, a ferde irány az elvonulás, mozgás, a körülötte levő amorf alakzatok, a meg- hullámzó köldökzsinór s a másik, továbbvezető — az alakuló, szerveződő elkövetkezők motívumai. Ezek a pszichikai hatások meglehetősen általános érvényűek. Mégsem jut eszünkbe sémát látni bennük, mert a megjelenítés annyira egyéni, és eseményszerűen mozgalmas. Nem is tudatos benne mindez. Szinte a képalakítás folyamatát tudja számunkra érzékelhetővé tenni, amint viaskodik anyagával, s ennek a tusának is rajta marad a nyoma.

S még ezután sem tudott leszámolni a visszajáró, ki nem merülő ginzai élményvilággal. Beleszövődik mindennapi festőgondjaiba, a Sziszifusz, a Zuhanó, az Ember harca c. jelképes kompozícióiba, és az akkor elkezdett triptichon hatalmas szárnyképeibe is. („A Barátság asztalá”-t közrefogó „Élet” és „Halál” tablóiba.) „Romantikus táj”-a, ,,Rongy-Piétá”-ja, „Szt. György, miután legyőzte a sárkányt” vagy az „Űrhajós” (egy sor korábbi képpel együtt a váltás, az új irányú tájékozódás hírnökei. Majd egy megbízás eredményeképp születik „A költő asztala” c„ eredetileg portrénak indult enteriőrje, ahol bizonyos koceptartos elemek is érvényre jutpak. Mindez azonban még nem ad hozzá a korábbi évek nagylélegzetű eredményeihez, melyekkel a kompozícióteremtés feladatának ma legegységesebb, legteljesebb és sokrétűbb megoldását hajtotta végre.

A „Kompozícióét”, melynek hagyományos értelmezése a posztimpresszionizmusban feloldódott, és széttöredezett expresszív hatású tájakká, jelenetekké vagy szerkezetüket kibontó, konstruktív terekké és csendéletekké. A világ jelenségeinek egységben való látása — azaz a bennük megjelenő sajátos, külön világ képe, a maga valóságértékű látomáserejével hosszú időre megszűnt létezni, sőt: a „tiszta festészet” rögeszmés térhódításával tabuvá is lett a festők számára. Ettől a tilalomfákkal teleültetett, kiszikkadt, elfakult mezőtől kellett visszahódítani lassan, heroikus, „sziszifuszi” küzdelemmel a látomás szabadságát, a formák, színek még nem létezett alakításának hitelét — az önmaga szigorú szabályaival féken tartott művészi önkény hitelét — melynek a kokasi világ egyik lehetséges formája. A grafikus hajlamú Kon6