Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Horváth Teréz: Kokas Ignác festészetéről

Neki sem volt könnyű elszakadnia a magyar festé­szetben mélyen gyökerező posztimpresszionista hagyo­mánytól, hiszen Bernáth Auréltól kapta képzését, s sze­mélyükben két távoli világ találkozott. A Mesteré a szé­les körű, világra nyíló kultúrát, magas igényű festőisé- get jelentette, kialakult művészi keretben, a másik még meg nem valósult vágyak, legendák, földszagú emlékek kitörni készülő feszültségét hozta. Kokas élményvilága sokáig elfojtva, bátortalanul szorongott egy-egy portré­szerű, jelképes kompozíció visszafogott színvilágában, fa­lusi tájainak esti magányában. (Bányász, Hegesztő, Ol­vasó paraszt, Este, Dunánál stb.) Igazi világa lassan bontakozott ki önmaga számára is: gyermekkorából visszajáró, balladai döbbenetét hor­dozó képekből, embersorsokat sejtető tárgyak, tájak kü­lönös varázsából. Szokatlan megvilágítások, anyagok éles-érdes, puha-selymes emlékei szivárognak fel a mély­ből, s lassan, észrevétlenül kezdenek tért hódítani a ha­gyományosan értelmezett látványon belül. Az „Este fa­lun”, vagy a „Havas udvar” c. képek már hozzák a ké­sőbb drámaivá érlelt színvilág és sajátos nézőpontok egyes elemeit. Részleteiben kezd teret engedni a fantázia önkényes képződményeinek, a hangsúlytalan motívumok játékosságában, melyeket érzékletesen s nagy élvezettel dolgoz ki. Az „Enyészet” c. képét pl. a szokatlan képi alulnézetből komponálja, hatalmassá növelve ezzel a te­ret. A szakadék alján egymásra torlódott törmelék és lom fölött, a magas löszpart tetején megvillanó zöld pázsit, a reá boruló sötétszürke éggel már borzongató sejtését kel­ti a pusztulás-újjászületés körforgásában megjelenő örök drámának. A természet-misztérium emberi kivetülését jelenti a „Néma ház”, mely vak ablakszemével, rücskös, omlékony falával szakállas aggastyán ódon arcát idézi, bal oldalán üde zöld vegetációt éleszt, képlékeny, amorf burjánzással. Majd az általános élmény kezd egyre éle­sedni, egyértelműbb formát keresni magának. Az „Öre­gek háza”, vagy az „Interieur” már nemcsak emlékké­pek homályos utalásaira hagyatkozik. Zölden irizáló fé­nyei éles kontúrokat világítanak be, s a tárgyak jelzései anyaguk, kegyetlen tapinthatóságuk miatt válnak beszé­dessé és fájóvá. Az elmúlás élménye, az éltető ősi közegből való ki­szakadás, az életforma-váltás s a vele járó tragédiák iránti érzékenység sok-sok konkrét momentumból és ősi pár­huzamkeresésből táplálkozik, de mindig feltör vele a ter­mészet és az élet kimeríthetetlen erejébe vetett hit, s a végzettel szembeszálló emberi akarat. Többnyire sze­mélytelen természet-szimbólumokba öltözik. Mint egy anti-mitológia jelenetei peregnek előttünk az egyre sze­mélytelenedé és egyre tágabb közegre kiterjedő érzés-, ill. formaszülemények. Az átváltozások, metamorfózisok ideje ez, a „Napbélyegzett”, a „Tékozló fiú”, az „Elha­gyom a falum” gondolatkörében. Kitinpáncélos bogár alakjában lapul a fűben, egy miniatűr bogár-katasztrófa átélésével, mintegy nagyító alá helyezve, hátán a nap­égette bélyeggel, óriásivá növelve. A Tékozló képében kifosztott-kopaszon, az öntépő vezeklés kegyetlen ecset­nyomait viselő alázattal horgad a légiesen arc nélküli, gyengédséggel feloldozó szellemős elé. Majd felfejti és kettéosztja az élményt: diptichonok alakjában jelenik meg a dualitás, a visszahúzó, buja, al­tató szépség, s az ismeretlen erők által szabdalt, vad vi­harokat ígérő messzeség — amelyből az „Elhagyom a fa­lumat” c. képének tépett, hitehagyott angyala kiszakad. Azután a Küzdelem képei következnek. A megvívott külső és belső harcé, mindenért: az életért, felemelkedé­sért, művészi kibontakozásért-bizonyosságért, újfajta szépségekért. Jelképe a Colombre lett, egy Buzzatti-no- vellából kölcsönvett szimbólum, a nagy Hal, mely vég­zetként követi kiszemelt áldozatát a vizeken át. Egész so­rozat képet szentelt ennek a hatalmassá nőtt álombéli küzdelemnek, s bennük a térbeli viszonylatok festői esz­közökkel elérhető legkülönfélébb lehetőségeit próbálja ki, a reális, perspektivikus mélységillúziót keverve az azt megtagadó vagy feloldó, tapintható közelségbe hozott irracionális formaképzetekkel. A kompozícióhoz tartozó elemek közelítése-távolítása dinamikájával a látomás át­élésének érzékelhetőségét adja, s a szívszorító élmény hatása alól nem bújhatunk ki, akkor sem, ha menekülni szeretnénk, akkor sem, ha tudjuk, hogy maga a téma, mint közeg néha túlságosan allegorikus vagy misztikusan általánosító. Első megközelítésben még konkrét jelzések: csónak — hal — ember — madár — hullám és dárda jelennek meg, kék-sárga, szürke vészterhes, feszült har­móniáiban. Majd a téma fokozatosan elrejtőzik: vízbe, növényekbe, sziklazugokkal szabdalt tengeröblökbe, izzó homokpartok fenyegetően csábos atmoszférájába, ahol az ég kékje fájóan villan, szürkéje örökös borúval sújtja a földet, az öböl védettsége gyanakvással tölt el, a lágy föveny menekülésre késztet. Az érzéseknek ez a kettős­sége, mely a dolgokhoz fűzi, kíséri minden korszakát, ez adja képeinek tragikus színezetét, de egyben az élet és győzni akarás leküzdhetetlen vágyát is, s a korunkat annyira jellemző ambivalens viszonyulás, relativisztikus szemléletmód festői kivetülését is. Ő azonban következe­tesen egyensúlyt is keres, egységet a változékony, foly­ton átalakuló sokféleségben. S talál is pillanatokra, a képzeletbeli horizont hajszálra függesztett tengelyvona­lában, A Mennyeimadár roncsokon megpihenő röpke szivárványában. (Hajóroncs rozsdás lemezei fölött ül, füs­tölgő üszők —• vagy kitépett madárszárny előtt, s trópusi tollazatában, fején egy csengő, lebegő égkék ív feszül, a háttér behasadt, szürke kárpitja előtt.) A szépségesz­ményt egy-egy érintetlenül hagyott darabjában őrzi, a ta­lányos értelmű groteszk elemek között. Belé vetett hite megfogalmazást nyer az „Utazás az Alvilágba” c. nagy­méretű pannónál, mely messzire hívó kékeivel, ezüstös szürkéivel zegzugos tavi táj emlékezetét kelti, ahol mint­ha Hieronimus Bosch paradicsomi gömbjeinek ellenpár­ja fakadna szét: egy horzsolthéjú, valaha élt teremt­mény a csónakon vonuló Géniusz figuráját úszva követi. Az Utazó vállain apró madárszárnyak puhasága, térdei­hez medúza tapad, a bárka falán kusza ázalék. S az egész sebesen halad körbe, önmagába visszatérően, hogy az Utas rettenve takarja el szemét a fonák szépségek vonzó végtelenje előtt. Az érzelmi-gondolati elem azon­ban nem mindig válik ilyen „leolvashatóan” egyértel­művé, ugyanakkor festőivé. Sokkal távolibb, bár egzak­tabbnak látszó asszociatív elemekből épül fel a „Küzde­lem” c. kép. Rovar-álcás szimbólumai (kemény légyfej, élesen metszett pókláb, harcias kakastaréj, parázsszemű lóprofil) átlósan kereszteződő, harcban álló hibrid for­mái a néző számára már nemigen fejthetők vissza; csu­pán a képen belüli mozgás pszichikai hatásában, a bar- na-fekete-szürke-sárga kíméletlen átvágásaiban szűrődik le a festőt zaklató belső feszültség, nem egy konkrét él­ménykomplexum valós hatásában, ahogy azt a művész tulajdonképpen átadni szeretné. Mindezek a képek szerepeltek az 1969-es nagy kiál­lításán, méltatták is őket több helyen, mégis a nézőben kiváltott döbbenet azóta sem oldódott fel igazán. S az értetlenség nem annyira a bonyolultan szerveződő for­máknak, a tárgy súlyos és képi metaforákkal zsúfolt megjelenésének szól, mint inkább annak a gigantikus, 5

Next

/
Thumbnails
Contents