Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Az írásjelek retorikája I.
nagyobb szerep jut az írásjeleknek: egyre nagyobb számban szaporodnak el az írásbeli megnyilatkozásokban. Ma már szinte az interpunkciók inflációjáról beszélhetünk. Mind ez a tény és még inkább az írásjelek hangosításában a szabályokhoz, az előírásokhoz való merev ragaszkodás eltorzítja az írásjelek kifejező hangosítását is. A tanári élőszóbeli megnyilatkozásokat tekintve pl. gyakran adódik az a feladat, hogy a tanár verseket mutat be. Nem a művészi (az ars recitandi) és a szavalástechnikai előírásoknak is eleget tevő versmondásra gondolunk itt elsősorban, hanem a példatárul szolgáló versbeli megnyilatkozások élőszóbeli közvetítésére, felolvasására. Ha egy versrészletben sok van az írásjelekből: nagyon nehéz a megszólaltatásuk. A szem mintha jól látná a szövegben eluralkodó írásjelek sajátos szerepét, s optikai síkban s a belső hallás szempontjából el is fogadjuk a sok írásjel jogosságát. A hangosításban, az akusztikai síkban azonban már szinte megoldhatatlan feladatokat hárít a verset recitálóra a sok írásjel. Csak egy példát ennek érzékeltetésére. Figyeljük meg Szabó Lőrinc költeményének alábbi részletét. Szinte szimbolikus jelzésként funkcionálnak az írásjelek. Még! Nem bírom. De! Jöjjön bármi: jobb lesz; akármi: jobb! Ha e versrészletet felolvasók nagyon vigyáznak az interpunkcióra, illetőleg arra, hogy az előírásoknak megfelelően szólaltassák meg, nem figyelmeznek a lényegre: nem a versben megfogalmazott gondolatokat, érzelmeket szólaltatják meg elsősorban. Az írásjelekhez való túlzott ragaszkodásban fegyelmezett lesz ugyan a dikció, de nem kerül előtérbe a versrészlet lényeges mondanivalója. Ugyanakkor szétzilálódik a vers egységes ritmusképlete is. Ha a felolvasóban ez a felismerés megfogalmazódik, akkor az írásjelek hangosításában egyre bizalmatlanabb lesz az írásjelekkel szemben, s ezt nehezen tudja kikerülni, feloldani. Pedig ki kell kerülnünk, fel kell oldanunk! A felolvasónak az írásjelek hangosításában a nyelvi megformálás, a központozás, a gondolat és a kifejezési szándék együttes jegyeimére kell összpontosítania, tehát arra, hogy melyek azok az írásjelek, amelyeknek a gondolatok tagolásában van elsődleges szerepük, és melyek azok, amelyeknek az érzelem festésében és a hangos megnyilvánulás zenei formálásában, akusztikumában jut elhatároló szerep. Az írásjelek hangosítását befolyásolják általában a felolvasást jellemző akusztikus stílusjegyek is: a felolvasásban pl. a szűkebb hangterjedelmű formák jutnak nagyobb szerephez, s ugyanakkor megemelkedik a hangfekvés. Az élénk, magas fekvésű olvasást sokan tudatosan „elszürkítik”, s ezzel el is közömbösítik. Eluralkodik az egyhangú felolvasási modor, amit legfeljebb a mondatok elejének nagyobb hangerővel való intonálása tesz — helytelenül — változatosabbá. De ezzel a szöveget is széttördelik. Az érthető, a kifejező, jól értelmező és a fülnek is kellemesen hangzó felolvasás eléréséhez abban is irányt mutatnak a megfelelő írásjelek, hogy mikor lehet és mikor kell az írásban jelentkező interpunkció szerepét a szóbeliség követelményének megfelelően átértékelnünk, a felolvasás akusztikumához igazítanunk. Ezt az átértékelést és igazítást a felolvasó, értelmező szándéka irányítja. Az írásjelek helytelen hangosítása is forrása és oka lehet az értelmetlenségeknek. A jó felolvasó és előadó arra is törekszik, hogy az írásjeleket hangos élménnyé is varázsolja. De a szövegben, a szöveg kialakításában s bizonyos szemiotikái egységeiben a belső szerveződést jelölő, szabályozó központozás önálló információs értékét könnyebben felismeri a felolvasó, a szöveget deklamáló és értelmező előadó. A hiba ott és akkor jelentkezik, amikor a felolvasó egyes szavakat recitál egymás mellé mechanikusan és gépiesen, és nincs tekintettel a szövegnek sem gondolati egységeire, sem zeneileg hangzósabb részeire. Az interpunkciók helyzeti energiáját jelölő előírásokat tehát a szóbeli közlésben sokszor át kell értékelnünk. Bizonyos beszédhelyzetekben és szövegösszefüggésekben nem érvényes pl. az az előírás, hogy a vessző előtt felvisszük a „hangot” és megállunk, s az és kötőszó külön lebeg a vessző után. A pontnál sem eresztjük le mindig abszolút értékben az intonációs dallamvonalat. Van olyan eset is, hogy a szöveg értelmileg helyes és zeneileg kellemes hangzásának érzékeltetésébe azoknak a hatásmechanizmusoknak az eredőit is bele kell kódolnunk, amelynek révén a szöveg hangos élményként a maga önálló életét kezdi élni, és a passzív olvasó aktív olvasóvá formálódik. Ebben az aktivitásban az írásjelek hangosítása már nemcsak a szövegértelmezés szempontjaira van tekintettel, hanem a hallgatókra tett hatásösszetevőkre is. A régi magyar retorikai szakirodalomban sokkal több ismeretet, értelmezést olvashatunk az interpunkció fentebb vázolt sajátos szerepéről, mint manapság a hasonló jellegű írásokban. Az 1800-as években megjelent iskolai oratoriák és irálytanok pl. külön szólnak az írásjelek szemantikai, stilisztikai és poétikai értékéről. Olykor az interpunkció sajátos retorikai funkciójáról is írnak. Sárváry Béla külön is felhívja a figyelmet arra, hogy „a beszéd vagy olvasás dallamát, tehát a hangmozzanatokat az írásjelek határozzák meg”. (Gyakorlati irályisme, Pest. 1857.). Még azt a gondolatot is felvetik, hogy akkor, amikor az írás nyomán akarunk valamit helyesen előadni, felolvasni, igen célszerű lenne, ha az eligazító, a figyelmeztető írásjelek „spanyol modorban” a mondatok, illetőleg a szövegösszefüggések elején lennének, hogy „általuk a mondat irányát előre látva”, az írásjelek hangosítását a mondanivalónak és az „érzelmi tónusnak” megfelelően végezhessük el. (Vö.: Laky Demeter: Ékesszólás- tan, Pest, 1864., 152.). Ugyancsak hasonló gondolatokat vet fel az írásjelek hangosításával kapcsolatban Gáti István Elmélkedés a magyar dialektusról című írásában (1817.). Az élő beszéd olyan elemeiről is szót ejt, amelyekre vonatkozólag éppen a hangosítás szempontjából az írásjelek nem adnak megfelelő utasítást. Szerinte is kevés az a néhány írásjel, amely rendelkezésünkre áll „a beszédet mozgató lelkiállapotok, indulatok pontos érzékeltetésére”. Nem véletlen, hogy ő is az értelmi és az érzelmi árnyalatok jelzésére külön jeleket ajánl, s ezek a jelek a szövegrészek, illetőleg a mondatok előtt álljanak. így a felolvasó, a deklamáló utasítást kap arra, „minémű indulattal (víg, szomorú, haragos, szelíd, gúnyoló, szánakozó, fenyegető, biztató stb.) beszéljen”. Azt ajánlja pl., hogy a kinyílt virágot formázó jel az „örvendező szívnek, a vidám beszédnek” legyen jele. A megfordított jel az ellenkezőre utaljon, tehát a szomorúságra, „minémű a hervadó virág”. A Tudományos Gyűjtemény hasábjain is megjelent olyan értekezés, amelyben a szerző óhajként fogalmazza meg, hogy „valami jegyeket kellene megállapítani, hol kell emelni, lejjebb szállítani a beszéd hangját, s mit kell tűzzel, mérgesen, keményen, nyájasan mondani”. (1831. II. 42.). A megfelelő szakirodalom egészen napjainkig általában keveset foglalkozott az írásjelek megszólaltatásának kérdéseivel. Hiányosak ismereteink a poétizáló írásjelekre, illetőleg a központozás stilisztikájára vonatkozólag is. Ennek a hiányosságnak megszüntetése érdekében idézünk 58
