Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Az írásjelek retorikája I.
az ősi elemhez, a tűzhöz kapcsolódik. Fények és színek villannak, forróság csap ki a sorokból. Ezt a hangulatot erősíti a szavak intenzív hanghatása is. Minden kifejezés új vonásokkal gazdagítja az előzőekben megállapítottakat. Mindenképpen a lényeget közelíti meg anélkül, hogy megnevezné a leírhatatlant. (Hiszen nyelvünkben máig sincs megfelelő, elfogadható szó erre a jelenségre!) Ragyogó tisztaságú művészi varázslat tanúi lehetünk. A fizikai és a lelki egyesülés nagy titkát egyszerre, tökéletes összhangban és pontossággal fedi fel előttünk érzékletes rajzában. Szokatlan képzettársítása rendkívüli dinamizmusával hat ránk: színeket, hangokat, ízeket kavar merészen egymásba. Az emberi lét két sorsdöntő mozzanata: a halál és a születés motívuma összegződik ebben a pillanatban. A költő a magas hőfokot a vers végéig megőrzi. A misztériumok titokzatossága szövi át az egymásra találás perceit. Az egész vers kérdés, de válaszolni nem engedi a kedvest. Szétpattanna a varázs, ha szóval kimondaná titkukat. Gondolatok és mosolyok együttvillanása érezteti csupán két ember legfőbb közös találkozását. Nem szabad felfedni, maradjon tabu az évezredekig megnevezhetetlen. Ebben a nagy lélegzetű monológban (és a Tücsökzene többi versében) nem érvényesül az én önző szempontja. Mindig ott van a másik (sokszor szinte láthatatlanul is). Nem ellenségként, mint korábban annyiszor, hanem érző emberként, társként. Ezért léphet a keserű mámor helyébe az őszinte szenvedély, a mély átélés; ezért váltja fel a szerelmi gyötrelmet és a férfilázadást a forró öröm s a féltő együttérzés. Így teremtette meg a Tücsökzenében az érzéki tapasztalat és a lelki élet letisztult, magasabb szintű egységét, az ellentétek feloldódását. A versek azt is bizonyítják, hogy Szabó Lőrinc költői erejének olyan magaslatára jutott, ahol megalkothatja A huszonhatodik év százhúsz szonettjét, csak a nagy tragédia, a szeretett asszony halála kell majd hozzá. Dobóné Berencsi Margit Az írásjelek retorikája I. Hogyan szólaltassuk meg a központozást? Az interpunkció helyesírásával kapcsolatban a megfelelő szakirodalom jól használható szabályokat fogalmazott meg számunkra. Az írásjelek stilisztikájáról azonban már kevesebbet. A legkevesebbet éppen a központozás retorikájáról. Ez annál is inkább sajnálatos, mert az írásjelekkel nemcsak a gondolatok formálásának árnyaltságára utalunk, hanem a hangzásbeli árnyalatokra is. Persze, az élő szóbeli közléseknek, a hangos nyelvi megnyilatkozásoknak vannak olyan elemei, tényezői, amelyekre nézve az írásjelek nem, vagy kevés tudnivalót, utasítást nyújtanak. Ezért sokan és sokszor felvetik annak szükségességét is, hogy új és árnyaltabb írásjelekre lenne szükségünk. A költő elgondolása is figyelemre méltó: „Aki a mondatokba / többszörös értelmet, / többszintű logika-rétegeket / akar bepréselni: / annak legyen új írásjelek tömege / legyen: hohó-jel, / ámulat-jel, / dühöngő-jel, / könyörgöm-jel, / vádollak-jel, / szeretlek-jel” (Tamkó Sirató: Új írásjeleket). Mi ebben a közleményünkben nem a szemnek szóló írásjelekről kívánunk szólni, hanem a beszédes írásjelekről, a hangos szövegmondásban, a felolvasásban szerepet vállaló és jól hangosítható központozásról. A szabad előadásokban, az előre megírt szövegek felolvasásában az írásjeleknek ugyanis nemcsak értelmező és tagoló funkciójuk lehet, hanem a tartalom és a hangzás együttesében a szöveg akusztikus, melodikus oldalának megkomponálásában is fontos szerepet vállalnak. Irányítják a hangvételt, a hangerőt, a hanghordozást, a hangsúlyt, a hangmagasságot, a hanglejtést, a szünetet és a ritmust is. Hogy helyesen, értelmesen, hitelesen, hatásosan és élvezhetőén szólaltassuk meg a leírt szöveget, jártasnak kell lennünk az írásjelek hangosításával kapcsolatos ismeretanyagban is. A jó felolvasás megpróbál egyensúlyt teremteni a leírt szöveg és annak hangosított, akusztikus formája között. Egy szövegre másként reagál az olvasó és másként a hallgató. Más és más kifejező értékű lehet egy-egy írásjel, ha a szem értelmezi, és sokszor eltérő értelmezést diktál, ha a fül számára is érzékelnünk kell az írásjelek sajátos szerepét. A szóolvasásban s a mondatokat egymástól leszakító mondatolvasásban nincs lehetőség az írásjelek megfelelő hangosítására. A központozás hangosításában tehát mindig az összefüggő szövegekre kell tekintettel lennünk, és nemcsak az értelmezés és a logikailag is jól formált megnyilatkozások helyes értelmezésében kell segítségül hívnunk az írásjeleié megfelelő utasításait, hanem az érzelemmel erősebben telített nyelvi formálás hangosításában is. Az inter- punkciók akusztikai, illetőleg retorikai, deklamálásbeli és melodikus szerepvállalásából adódó szempontokat, követelményeket különösen tekintetbe kell vennünk. Valóban alapkövetelmény, hogy mindig a szövegalkotás szempontjából vizsgálódjunk az írásjelek hangosításával kapcsolatos kérdésekről. Akár az előre megírt saját, vagy mások szövegében, akár az élő szóval formálódó megnyilatkozásokban kell hangosítanunk a megfelelő írásjeleket, a legnagyobb nehézség elsősorban abból adódik, hogy nehezen tudunk egyensúlyt teremteni az írásjelek optikai sajátosságai és akusztikai vonatkozásai között. Sőt, az erre való törekvésünkben egyre gyakrabban azt tapasztaljuk, hogy a központozás „előírásai” alig felelnek meg az élő beszéd muzsikájának, ritmusának. A felolvasásokban gyakran „iskolás” módon uralkodnak el az írásjelek: a hangos megnyilatkozások ritmusában törés következik be. A felolvasó a pontok, a vesszők, a zárójelek és az idézőjelek tömegéből nehezen hámozza ki a lényeget. A felolvasók nagy része feleslegesen sokat törődik az írásjelekről tanult szabályokkal, s ezeknek tekintetbevételével próbálja hangosítani, megszólaltatni a központozást, s az értelmileg és érzelmileg lényeges mondanivaló „hangosítása” háttérbe szorul. Ha az iskolában jól megtanult előírások szerint hangosítjuk a pontokat, a vesz- szőket, a kérdőjeleket, a felkiáltójeleket stb., az erre való nagy figyelmünkben az a hiba jelentkezik, hogy csak az írásjelek szerepe lesz világos. Mivel napjainkban egyre 57
