Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Németh László: A vallási szekularizáció és a szekták

egyfajta vallási ihletettségben kijelentéseket tesznek. Nem vitatkoznak az egyes tételek igazán, hanem eleve igaznak ismerik el azokat. A katolikus álláspont előszeretettel hasonlítja össze a képzett katolikus papokkal, teológusokkal a szekták — általában — képzetlenebb igehirdetőit, akik nagyobb részt belső ihletettségből, a megérzés, „elhivatottság” és nem tudományos felkészültség alapján hirdetik tanaikat. A katolikus egyházban elterjedt vélemény szerint Isten akarata az, hogy a vallás az embereket a helyes istenszolgálatra (természetesen szerintük a katolikus egyházhoz) vezesse. Ezt az egységet veszélyeztetni és Krisztus tanainak más értelmet adni bűnös és veszélyes dolog.

A vallási szétszakadást legjobban az ember sínyli meg. Nem jut el az „egyedüli”, „helyes” igazsághoz. De bizonyos mértékig hasznosnak is tartják a szektákat azért, mert az is lehetséges — vélik —, hogy az egyház megtisztítása érdekében „bocsátotta rá az emberiségre Isten” a szektákat. Így az egyház fokozottabban van cselekvésre kényszerítve. A szekták hatása alatt mozgásba jönnek a szívek, fejlődik a teológia stb. Mindez lényegében a katolikus egyház isten és ember közötti kizárólagos („egyetemes”) közvetítő szerepének alapállásából következik.

A marxista valláskritika álláspontja természetesen szélesebb összefüggéseket tartalmaz és a szekták létrejöttének társadalmi-gazdasági oldalát emelik ki, mint meghatározó tényezőt. És mivel a vallás és a különféle egyházak társadalmi bázisa a történelem során általában heterogén volt — végigkíséri a vallás történetét a különféle irányzatok harca, ami természetesen, az intézmények szembenállását is jelentheti és jelenti.

Már az I. századból tudomásunk van a keresztény közösségeken belüli harcokról, a jelenségek könyve említést tesz a nikolaita eretnekségről. A II. századtól érdekes harc folyik a gnosztikusok szektája ellen. Agnoszti- cista eretnekség — egyebek között — a vallási tanítások mélyebb ismeretét tűzte ki célul. A korabeli vallásokkal összehasonlította a keresztény tanokat, és kereste a választ arra a kérdésre, hogy honnan származik a világban levő rossz. Válasza dualista: a világban két prirícipium van, a jó és a rossz, isten és az anyag, hiszen a végtelenül jó isten nem foglalkozhat a tőle idegen, rossz anyaggal. A megváltás sem más szerintük, mint a jó (az emberi lélek) kiszabadulása, a rossz anyagból. Az utat ehhez Krisztus (vagy a Logosz) mutatta meg, akinek teste csak látszólagos volt, hiszen a rossz anyagot nem vehette magára. Az ember a rossz anyagtól való függetlenséget csak szigorú aszkézissel, vagy a test szándékos — kicsapongások segítségével történő — legyengítésével győzheti le. Ez a vállási irányzat a kifinomult filozófiai érzékkel rendelkező értelmiségiek, gazdagok körében szerzett elsősorban híveket. Az egyház két ok miatt is szembefordult vele: egyrészt a fennálló társadalmi renddel (a Páli fordulat időszakában) éppen megbékélő kereszténység számára veszélyes a gnoszticizmus a maga — legalábbis potenciális — társadalomellenességével, másrészt a tömegek megnyeréséért harcba induló egyháznak egy élő megváltó alakra volt szüksége, nem pedig elvont filozófiai lo- goszra és hasonló spekulatív bölcselkedésekre.

A szekta tehát itt is, mint a későbbi időszakokban — egy meghatározott társadalmi szükséglettel összhangban fejlődött ki és a kereszténység más irányú a gnoszti- cizmusétól eltérő társadalmi igényei miatt maradt meg szektának, elkülönült, periférikus irányzatúnak. Napjainkban is csak a gazdasági-társadalmi összefüggéseket szem előtt tartva tárhatjuk fel a szektásodás valóságos okait csak a bevezető gondolatokban körvonalazott szeku"

larizációs folyamattal összhangban tudjuk megérteni napjaink vallásossága e sajátos jelenségének kiváltó okait. Ez a folyamat természetesen hatással van az egyházra, a hívőkre is. Ma már egyre jobban tért hódít az a felfogás, amelyet Karl Rahner, a neves teológus fogalmazott meg, hogy megszűnt az egyházak „constantinuszi” pozíciója, az egyház a diaszpóra, vagyis a szórvány állapotába került. Ennek a társadalmi folyamatnak a tudati tükröződése — megfelelője is mindinkább egyfajta szórványtudathoz kezd hasonlóvá válni. És nem véletlenül jelentős vonulata a szekularizációnak az a tendencia, amely e folyamat megfelelőjeként a valláson belüli olyan törekvésekben jelentkezik, amelyek az igazi, régi kereszténység vallásosságát rekonstruálni akarják, illetve az egyházakon kívül létrehozzák a nagy egyházak mellett a szektákat, mint azok bomlásának termékeit és elvilágiasodásuk következményeit.

Bajor Nagy Ernő helyesen állapítja meg a Szabad Föld 1965. 47. számában megjelent cikkében, hogy a szektákat létrehozó tényezők „a múltra visszanyúló, de az esetek többségében mai gazdasági-társadalmi okok”. Az alapvető tényezők, amelyek a szekta-vallásosságot létrehozzák, ugyanolyan társadalmi-gazdasági jellegűek, mint a nagy történelmi vallásoknál szerepet játszó okok. De ezek az alapvető szerepet játszó tényezők kiegészülnek egyéb jelenségekkel, egy másfajta — közvetlenebb — viszonyulással istenhez, egy mélyebb vallásossággal stb.

De vegyük sorra a további előidéző okokat és jelenségeket.

A felszabadulás előtt különösen, és napjainkban is megfigyelhető hazánkban, hogy a szekták tagjai a szegényebb és tudatlanabb néprétegekből kerülnek ki. A szociális helyzet megváltoztathatatlansága, a kiszolgátatott- ság szinte alapélményükké vált, a reménytelenség és kiúttalanság érzése uralkodott el rajtuk. A jobb, emberibb sors, az igazságtevés — mint minden vallásban — átkerült a misztikum, a vallás birodalmába.

A vágyak vallásos formákat öltöttek, a valóság ki- úttalan megváltoztatási kísérletei a vallási tanokban öltöttek testet: lázadtak a kiszolgáltatottság, a szegénység és kilátástalanság ellen, de lázadtak az egyház ellen is, amely nem tudott kielégítő választ adni az alapvető létproblémákra, hiszen az egyház válaszai már nagyon sokszor lelepleződtek az emberek előtt, elveszítették a hitelüket. A létbizonytalanságban élő ember számára egy erősebb vallási „narkotikum” kellett — e célra jött létre a szekta. (Amely persze ugyanúgy nem oldja meg a szociális problémákat, hanem illúziót ad és elodázza, leszereli a forradalmi harcot, mint a tételes vallások). Ez azonban az eredendő ok. Napjaink helyzetét — a szekularizációval összefüggésben — más jellemzi: „A szekta — lélek — írja Nagy Ernő — megérzi, ha az egyházból hiányzik a hitet építő erő, a lelket rendítő erő!”

A szekták napjainkban inkább ott jönnek létre, ahol a vallások elvilágiasodása leginkább érzékelhető az előző időszakhoz viszonyítva. Olyan területeken, ahol általában a protestáns egyházak dominálok és ahol radikális, intenzív hitéletet igénylő hívők számára elfogadhatatlan a vallás elvilágiasodása. Ez ösztönzi a kisebb vallási közösségek funkcionálását. A református egyház a XIX. század végétől még a többi egyháznál is súlyosabb válságon megy át, aminek jellemzői a csendes hittagadás, „racionalizálás”. Természetes ellenhatásként alakultak tehát az intenzívebb vallási életet élő szekták.

A tekintélyt vesztett egyházakra tehát nincs szüksége a szektáknak. A protestáns vallások által is mind job45