Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - MÚLTUNK JELENE - Kovássy Zoltán: "Lenkey tábornok emléke"
hadnagy „holmijokat fölrakták egy szekérre... és éjszaka 9. órakor kiindultak a máriampoli kaszárnyából, keresztül úszván a Dniesztert, így elkerülvén Sztaniszlaut.” Május 29-én délután 6-órakor Kőrösmezőre érkeztek, „s így 17. mérföldet 21 óra alatt jártak.” Mit tett Lenkey? A kapitány ugyanis május 28-án Sztaniszlauba ment Répássy Mihály őrnagyhoz. Érdeklődött áthelyezése ügyében, de egyetlen szóval sem tett említést a huszárok szándékáról és a velük szemben elrendelt őrizetről. Igaz, hogy ekkor már Schimpf alkapi- tányra bízta a századot (aki vagy tudott a tervről, vagy nem is volt beavatva). De az sem kizárt, hogy Lenkey és Répássy között felmerülhetett a terv, de egyikük sem tett akkor semmit. Ez talán érthető, hiszen pár hónappal később Répássy már Pákozdnál vezérli ezredét az osztrákok ellen. Tény az is, hogy a huszárok csak a főhadnagy és alhadnagy csomagját rakták szekérre, a kapitányét nem, mert az „Mariampolban elmaradt.” Nem is volt erre szükség, mivel Lenkey leszerelése esetén, hivatalos úton jöhetett volna vissza Magyarországra. Mindenesetre fontos mozzanatként kell értékelnünk azt a tényt, hogy a kapitány a nemzetőrségbe kívánt átmenni és ehhez meg is tette a lépéseket. A század elindulása idején Orsich alhadnagy nem volt a kaszárnyában, hanem Sztaniszlauban. Onnan visz- szajövet közben értesült a század elindulásáról, s azonnal visszafordult, jelenti az esetet Lenkeynek, amit a kapitány továbbít parancsnokának. Ezt követően Kalliani „dandárnok” és Répássy ad parancsot Lenkeynek, hogy „a század után siessek és iparkodjak azt állomására visz- szavezetni.” Lenkey már a „hegyi úton” érte utol katonáit, akiket a szolgálati szabályzatnak és a kapott parancsnak megfelelően, kötelességszerűen felszólított a visszatérésre, melynek azonban a huszárok nem engedelmeskedtek. Sőt kijelentették, hogy „bántani ugyan nem fogják, de mindenesetre magokkal visznek.” Ilyen formai kényszernek engedett Lenkey, aki maga is lováról leszállva, Nadwor- nán keresztül, (hogy elkerüljék a sztaniszlaui osztrák helyőrséget), gyalog tette meg a hegyi ösvényeken az utat, majd szekérre ültették, míg Kőrösmezőre nem értek. Amikor pedig „így a 6. óra után Máramaros megyének Kőrösmező nevű helyiségébe érkeztünk, hol ismét megkéretett századom legénysége, hogy a parancsnokságot átvegyem és vigyem hazájokba.” Érdemes itt utalnunk Petőfi: „Lenkey százada.” költeményére. Ebben azt írja a költő: „Kapitány uram, mi Engedelmeskedünk Ügy, ha előre megy, És nem hátra velünk. Vitéz kapitány úr, Legyen a vezérünk, Ilyen ember kell, mint Kapitány úr, nékünk!” Ezek a sorok teljes összhangban vannak Lenkey levelének lényegével, úgy hogy arra kell belőlük következtetnünk, hogy Petőfi a század hazatérésének minden mozzanatát jól ismerhette. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy Lenkey azok után, hogy leszerelését és áthelyezését kérte, csak huszárait választhatta, mert sikertelenség esetén hadbíróság elé állítják. Helyes úton járunk azonban, ha a kapitány elhatározásának okai között ezt a lehetőséget figyelmen kívül hagyjuk. Máramaros megye 1848. július 17. feliratából kitűnik, hogy Lenkey kapitány és Fiáth főhadnagy „elhatározták magokat e század jó és balszerencséjét férfiasán megosztani.” Ezt támasztja alá Lenkey sztaniszlaui magatartása is. ★ Kőrösmezői levelében (a vádaskodások megcáfolására) Lenkey részletes elszámolást közöl. Ebből tudjuk, hogy 1. százados kapitány, 1. főhadnagy, 1. őrmester, 9. káplár, 117. közlegény, 2. tisztiszolga: 131 ember és 137 ló” volt a század állománya. Az alakulat pénztára, raktára és a kapitány személyi holmija mind Mariampolban maradt. Csak magukat és kardjukat hozták haza! 1848. május 31-én érkezett a század Máramarosszi- getre. Fogadtatásuk emlékezetes ünnep volt. Erről részletes beszámolót tartalmaz, egyben a hazatérés következményeit is ismerteti, dédapám, Kovássy Albert honvédszázados (a debreceni 10. honvédzászlóalj parancsnoka, akikről mint Budavár ostromának megkezdőiről, Jókai: Kőszívű ember fiai regényében egy fejezettel emlékezett meg („azonkori jegyzete”. Ha a megemlékezés során családi emlékeket is felelevenítek, úgy azt a történet teljessé tételebbé érdekében teszem. Máramarosszigeti családom is a „rokon kapitány” fogadói között volt, majd követte őt a kijelölt úton. E megemlékezés is 131 főből álló huszárszázadróí szól, melynek Debrecen vidéki legények voltak katonái. — „A pénztárból mit sem hoztak. A határszélen megesküdtek, hogy senki vagyonát sem fogják bántani. Az itt fekvő lengyel katonatisztségnek pedig megmondatott, hogy ezen magyar legények iránt a megye fog most rendelkezni.” — „Szigeten roppant örömmel fogadtattak. Az egész város eléjök ment. A nemzetőrség felállíttatott. A tanulóság megjelent. Zászlókkal és örömrivalgásokkal fogadtattak. Elszállásolásuk végett veszekedtek a lakosok egymás közt. A megyeháza előtt sorba felállott az egész század. Lenkey lelkes beszédben felszólítá a hatóságot, rendelkezzék felölök, míg a minisztérium sorsuk felet ha- tározand. Kívánta, állítsák oda, ahol veszély van. Este pompás lakoma rendezetett a derék század számára. Magok az urak szolgáltak a legényeknek. Lelkes beszédek tartattak. Mindenben a honszeretet forró érzelmei nyilvánultak.” — „Megható volt a huszárokra, kik a szökés után kemény büntetést várhattak, ily fogadtatás. Kirántották a nemzeti zászlót a deákok kezéből s rázták és sorba fogdosták és csókolták. Midőn a város alatt a zászlók eléjök vitettek, egy közvitéznek lova azoktól megijedvén, megveregette lovát, ezt mondván: „Szokjál már egyszer, ha muszka ló vagy is, e zászlóhoz; mert e zászló alatt keli ezután vívnunk, ha élünk.” — Kiegészíti' ezt a beszámolót Várady Gábor is (aki a huszárok érdekében a többi megyéhez intézett körlevelet szerkesztette). Azt írja: „Szegény Lenkey! Most is előttem áll daliás magas alakja, rokonszenves arcza, midőn a megyebizottsági ülésen egy lándzsává alakított kaszával megjelent, indítványozván, hogy elegendő puskák hiányában, a lengyel szabadságharcz példájára, ilyen fegyverekkel lássuk el nemzetőreinket.” Íme, a lengyel kapcsolat újabb bizonyítéka, mely kamatozott Máramarosszigeten is, ahol a Hartmann és Don Miguel ezred alakulataiban több lengyel tiszt szolgált. Ez részben magyarázat arra, miért nem mert* erőszakkal fellépni a helyőrség parancsnoka, Piatelli-Treuenstein őrnagy a századdal szemben. Egyébként is, Lenkey levelének vétele után Pogány Károly alispán azonnal értesítette a császári helyőrséget, hogy „miután e vitézek gondját 40
