Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - MÚLTUNK JELENE - Kovássy Zoltán: "Lenkey tábornok emléke"
a megye veszi magának, irányokban netán ellenséges lépéstől tartózkodjék.” A Lenkeyhez intézett levelek címzéséből, és Lenkey névaláírásából („Lenkei Lenkey János”) magyarázatot kapunk arra is, hogy a Petőfi-kötetekben miért „i” vagy miért „y”-al végződik a „Lenkey százada” vers címében a megjelölés. E két szemtanú jegyzeteiből, valamint a Hadtörténeti Intézet levéltárában, a máramarosi levéltárban őrzött Lenkey-iratokból, továbbá a Pesti Hírlap, Közlöny, Alföldi Hírlap, Nemzetőr, Kossuth Hírlapja korabeli beszámolóiból szinte lépésről lépésre követni lehet a Würtenberg huszárszázad történetét. A máramarosszigeti ünnepi fogadtatást gyakorlati lépések követték. Azonnal megkezdték a nemzetőrség szervezését, majd a megalakuló honvédségbe nagy lelkesedéssel jelentkeztek, a megye fiataljai, akik a dicsőséges vörössipkás kassai 9. —, a „republikánus” debreceni 10., — és a borsodi 22. honvédzászlóaljakban küzdötték végig a szabadságharcot. A Lenkey-század tettének másik — ugyancsak nagy jelentőségű következménye —, hogy a Galíciában állomásozó többi huszárezred magyar legénysége és tisztjeire is példaként hatott. Döntő jelentősége volt annak, hogy az „összeesküvő” Würtenberg huszárokat Máramaros megye felhívására megvédte az ország közvéleménye. A közel két hónapig tartó, feliratokkal és incidensekkel tarkított huzavona a polgárság és a Lenkey-század győzelmével végződött, mert „a huszárok, mint hű polgárok, inkább hódoltak a hon magasztos szeretetének, mely a polgárban feledtető velők a katonát, mint a szigorú hadi törvényeknek”, — írták feliratukban a máramarosiak. Ugyanilyen szellemben interpellált 1848. június 18-án Szaplonczay máramarosi képviselő, aki nyilvánosság elé tárta, hogy a galíciai Sztaniszlauból éppen azért helyezték át Mariámpolba a századot, mert „bizonyos esetnél a nép érdekében, s annak nemzetisége mellett a polgári tisztviselőség ellenében rokonszenvet mutatott ki”. Érthető, hogy ezeknek az eseményeknek ismeretében a Má- ramarosban állomásozó lengyel nemzetiségű császári tisztek nem léptek fel a huszárokkal szemben. Ennek ellenére, a felsőbb leiratok, valamint császári vizsgálóbizottság kiküldése következtében annyira elmérgesedett a helyzet, hogy a Máramarosszigeten állomásozó Hartmann ezredbeli katonák vérszemet kaptak és nyilvánosan hitszegőknek, szökevényeknek nevezték a huszárokat, akik július 1-én nagy ünnepség, zene és a nemzetőrség kíséretében, „a magyar gyalog katonsággal együtt” tették le az esküt az új alkotmányra. A huszárok sem hagyták azonban magukat és július 2-án tettlegesen vettek elégtételt a sértőkön. Ezért Lenkey kérésére, az éppen ülésező megyebizottság — a nagyobb baj elkerülése végett —, Viskre helyezte át a századot, mely július 5-én át is vonult oda. A hadügyminiszter rendelete („Budapest, július hó 16.”) rövidesen tudtul adta Máramaros vármegyének, hogy a „Würtenbergi király nevét viselő huszárezred egyik százada Máramaros vármegyéből Szegedre költözendi.” — „Utaznak a kincstár költségén Viskről, Huszton, N.- Szöllősön, Halmin, Szatmáron, Dobon, N.-Károlyon, Me- zőgyánon, Sarkadon, Gyulán, Csabán, Orosházán, Vásárhelyen át Szegedre. Aztán tovább b.Bechtold Fülöp altábornagy tervezése szerint, július 20-dikától augusztus 7- dikéig.” — A századot nem osztották be más ezred kötelékébe, mindvégig a „Würtenberg huszárok” nevet viselte a szabadságharc alatt, tettükkel példát adva a többi huszárezrednek is. A Lenkey-század elvonulását követően kezdődött meg Galíciából a „Kóburg” és „Vilmos” huszárok csoportos hazajövetele, melyeket mind „szökésnek” minősítettek. Történetük külön tanulmányt igényel, itt most csak röviden utalunk rájuk, mert tettük szorosan a Lenkey-hu- szárokéhoz fűződik. Szontág Frigyes kapitány vezetésével indultak meg a Vilmos huszárok 120-an Tarnopolból. Ők is a Dnyesztert úsztatták át és kisebb csoportokra szakadozva érkeztek meg Máramarosszigetre, Groholszky Béla galíciai lengyel (aki az 1830,-i lengyel forradalomban Osz- tolenkánál harcolt) vezette át őket a Kárpátokon. A második csoportot a lengyel Zsurmai (Surmiczky) vezette. Alezredesként szabadságharcunk egyik hőse lett. A „Koburg” huszárokat Sulyok Ede, — a lengyel Skulinszky Marian főhadnagyok, és Wierbiszky hadnagy hozta át. Mind a „Vilmos”, mind a „Kóburg” huszárok hazajövetelében előkészítő és segítő szerepe volt „a napóleoni idők egykori huszárhadnagyának”, Kovássy Károly- nak, aki volt ezredével, a „Kóburg” és a „Vilmos” huszárokkal, — (a melléje rendelt Bajzáth András és Grünsch- nek kamarai ülnök, valamint Bernát mérnök segítségével) —, miután Kőrösmezőnél „orosz ajkú medvevadászokból” vadászcsapatot és népfölkelést szervezett, — „kémeik által” tartotta a kapcsolatot a galíciai huszárszázadokkal. A hegyszorosok bevágása, a védelem előkészítése, a titkos kapcsolat mind elősegítette a huszárok későbbi hazatérését. A Lenkey-huszárok védelmében maga Kossuth Lajos mondotta 1848 nyarán a képviselőknek: „megmutatták az utat, miként kell cselekedni!” Több olyan epizódot találunk Lenkey életében, vagy vele kapcsolatban, melyeket szélesebb körben alig, vagy egyáltalán nem ismernek. Mindegyik érdemes arra, hogy felelevenítsük. A huszárszázad megérkezése után Lenkey János kapitányt Chrenkó János kincstári tisztviselő házánál szállásolták el Máramarosszigeten. Amikor a századot a vizsgálat befejezése után a délvidékre helyezték, Lenkey emlékül adta kardját házigazdájának. Rá volt írva pengéjére: „Fringia”, s a kapitány maga véste mellé a „Lenkey” nevet. A család büszkén és féltőn őrizte ezt az ereklyét s azt később, a nemes orosz ellenfél segítségével, sikerült megóvni az elkobzás elől. A Szépfaludy—Őrlősy família is több honvédtisztnek, köztük Zsurmaynak adott szállást átvonulásuk idején. Amikor a cári csapatok 1849-ben a városba értek, új lakók költöztek az elhagyott szobákba. Ivan Ivanovics vadász-óbester és Capcziolon adjutáns. Eleinte udvarias volt csupán a kapcsolatuk, amikor azonban a háziasz- szony rutén nyelven szólalt meg, valamennyien feloldódtak és attól kezdve családias viszony alakult ki közöttük. A háziak magatartásán ennek ellenére érezni lehetett valami feszültséget. Bizalmas beszélgetéseik során végül is bevallották, hogy ott rejtegetik inasukat, a 19 éves Holcz- perger Ferdinánd bujdosó honvédet. Sőt, a házigazda már azt sem titkolta, hogy az ezredes szobájában tartják Lenkey kardját és van több barátja, rokona, akik szeretnék elrejteni fegyvereiket. Az egyenes beszéd meghozta gyümölcsét. Az ezredes behivatta a fiatal fiút rejtekhelyéből és ráparancsolt, hogy vegye fel honvéd egyenruháját. Ez meg is történt és a sok csatát járt fiatalember ezentúl így segédkezett a társaságnak. Lenkey kardját és az összehordott fegyvereket pedig továbbra is a szobában őrizték, mert az adjutáns kijelentette: „ide aztán nem teszi be a lábát a német.” Az ezredes a hosszabb együttlét alatt Bem tábornokról kérdezte a 41
