Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 4. szám - MÚLTUNK JELENE - Tárkány Szűcs Ernő: Párválasztás hajdanában
ban szólottunk. De az osztályhelyzet is döntő mértékben meghatározta a párválasztásra alkalmas személyek körét. Kisgejőcön (v. Ung m.) még a század negyvenes éveiben is fő szempontként követték, hogy régi nemes családok csak hasonlókkal kerüljenek házassági kapcsolatba. A nemesség kötelez, tartották, és a társadalmi rangjukat még 1848 után, egy évszázad távlatában is féltékenyen őrző családapák kitagadták azt a fiukat, aki volt jobbágy, zsellér vagy a faluba betelepült rutén családba házasodott. Hasonló tendenciákat más volt nemesi Községekkel kapcsolatban is figyeltek meg. Pl. Szentkirályszabadja (Veszprém m.) nemesi eredetű törzsökös lakossága — hasonlóan a keleti palócok magatartásához — szívesebben házasodott Szentgál vagy Nemesvámos nemesi származású családjaival, mint saját községe bevándorolt parasztjaival. De az ellenkező szemléletre is sok adatunk van, amelyek közül az ugyancsak volt nemesi községet, Besenyőtelkét (Heves m.) emelnénk ki, amelynek lakói ugyan még a negyvenes években is büszkék voltak nemesi származásukra, de házasodási szempontból ez már nem jött számításba. Gömörpéterfalván a nemesi származást csak akkor emelték ki, ha nemesi származású fiú nem nemes szegény leányt akart nőül venni; de itt a nemességre való utalás már csak a háttérben húzódott meg a vagyoni szempont mellett. A keleti palócoknál a vegyes összetételű (jobbágy— nemes) falvak ún. lokális endogámiájává legutóbb PALÄ- DI-KOVÄCS Attila mutatott rá; tapasztalatai szerint egy-egy faluban a nemesek jobbágyokkal nem házasodtak össze, hanem ilyen kapcsolatokat két-három falu nemessége egymással épített ki. 8—10 azonos műveltségű lokális endogám egységet feltételezett a körzetben. Az osztályellentét még mélyebben is érvényesült. A jobbágy — bár személye jogilag a nemesember viszonylatában azonos volt a zsellérével — nem szívesen adta lányát zsellérhez, a zsellérfiú pedig csak nagy engedmények árán kapaszkodhatott feljebb, házasodhatott be jobbágycsaládba. A két réteg között nemcsak vagyoni, hanem rangkülönbség is állott fenn, ami még inkább fokozódott, ha a zsellér bér- vagy részesmunkát is teljesített a jobbágyok vagy a földesúr részére. Hasonló szakadék választotta el a jobbágyot az uradalmi alkalmazottól, az iparostól, az ipari és mezőgazdasági munkástól, továbbá ezeket is egymástól. Mereven tartotta magát a vélemény: „zsellérlegényhez zsellérlány, gazdalegényhez gazdalány való”. Jobbágy—nemes vegyesházasságról mindezek ellenére elég sok adat áll rendelkezésre, főleg kisnemesek, egytelkes kurialisták részéről, akik maguk művelték földjeiket. Nem volt szempont számukra az a rendiségből folyó következmény sem, hogy nemes férfi jobbágy- nővel kötött házasságából származott gyermek nemesi rangját elismerték, de jobbágyférfi nemesi származású feleségétől született gyermeke már nem került a nemesi rendbe. A feudális társadalom tagolásában betöltött szerepeknél azonban sokkal általánosabb személyi szempont volt a vagyoni helyzet, ami végül is a kapitalizmus időszakában már a legdöntőbbé vált. Erre példákat nem hozunk, hiszen annyira közismert, de rá kell mutatnunk, hogy azoknak a történelmi eredetű házasodási korlátoknak az érvényesülését, amelyeket az eddigiekben vázoltunk, az anyagi szempont néha esetenként, néha lökésszerűen háttérbe szorította és a múlt század közepétől — helyenként csak később — fokozatosan megszüntette. Ez a helyzet időben természetesen nem egyszerre és nem arányosan következett be, sőt, házasság útján a vagyoni helyzet növelésére irányuló tendencia a falun belül akkor is uralkodó szempont lehetett, mikor egyébként falvak egymás közti viszonylatában az endogámia valamely formája még érvényesült. Konkrét esetekben a hagyományos „törvények’.’-kel szemben a harcot már az egyének személyiségüknek megfelelően, egyenként vagy csoportosan vívták meg. A vagyoni szempont érvényesülése rendszerint az adott életmód, életforma, életstílus keretében történt. Meghatározó volt ennek folytán a nemzetiség vagy vallás, majd a foglalkozás, az élethivatás azonossága, vagy az ezekre való alkalmasság (testi épség stb.), tehát lényegében több, egyidőben jelentkező és értékelendő korlátozó körülménytől függött az a személyi kör, amelyből valaki házastársat választhatott magának. Néhány példával érzékeltethetjük ezeket a függőségeket. A zselléreredetű katolikus lakosság Mártélyon (Csongrád m.) ritkán került házassági kapcsolatba a környezetében élő református gazdákkal, hanem háromnégy szomszédos olyan községgel fejlesztett ki ilyen irányban szoros és állandó kapcsolatot, ahol ugyancsak zsellérek, katolikusok és rendszerint bérmunkából élő (pl. kubikusok, gyümölcstermelők stb.) laktak. A pásztor- vagy iparoslegény ritkán vett el nőül parasztlányt, sőt egyes helyeken a pásztorokon belül további differenciálódásra is mutatnak az adatok: a lóval foglalkozók nem szívesen házasodtak kanászcsaládból származóval. „Falusi lányt nem jó pusztára hozni” — szűrte le ILLYÉS a véleményt a Puszták népében. A városi nem ment szívesen falusi életkörülmények közé. Viszont nagyon érdekes ebből a szempontból, hogy az ipari munkássá váló volt mezőgazdasági bérmunkás a városba még legszívesebben volt környezetéből vitt magának asszonyt, de az értelmiségi, továbbá az ipari munkássá vált második generáció már inkább új környezetéből választott magának párt. Tápén (Csongrád m.) a fiúnak olyan lányt kerestek, aki gyékénykofasággal foglalkozó családból származott és a lányt is elsősorban oda adták, ahol ezt a tevékenységet folytathatta. A dohánykertészek olyan lányt vettek feleségül, akinek volt „fogalma” a dohányhoz; a dohánykertész lánya pedig feltételül kötötte ki „hozzád megyek, ha dohányos leszel.” MOLNÄR Mária borsodgeszti (Borsod-Abaúj-Zemp- lén m.) tapasztalatok alapján a párválasztás szempontjainak sorrendjét a következő kategóriákba foglalta ösz- sze: 1. osztály viszonyok érvényesülése; a föld nagysága, a gazdálkodás színvonala, az igásállatok száma; a szegényparasztságon belül a szőlő, ház adta a gazdasági tekintélyt; 2. vérségi és egyéb családközösségi tényezők; egyke, nagygazdáknál rokonok összeházasodása, a legvagyonosabbaknál legtovább fennmaradó nagycsaládrendszer érdekei; a család becsülése; 3. lokalitás; csak falubelivel szeretnek társulni; 4. morális motívumok; a legény ne legyen iszákos; a lány legyen szorgalmas, erkölcsös; 5. esztétikai szempontok; pl. a legény eszménye: a lány szép, kövér, csinos, takaros, kerekarcú, barna, jóképű, danolni-táncolni-énekelni tudó legyen. A párválasztásnál szempontként említhetjük a szüzesség, az érintetlenség követelményét is, legalábbis az első házasság esetében. A legényeknél a múlt század vége körül — főleg a katonáskodás miatt — már nem tartozott a szigorú követelmények közé a megtartóztató életmód, de a lányoknál a házasság feltételének tekintették. A mátraalji palócokról írja MORVAY, hogy régen a fiatal szeretők nem is nagyon csókolták meg egymást, mert a csók után már nem volt megállás. Más 48
