Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 4. szám - MÚLTUNK JELENE - Tárkány Szűcs Ernő: Párválasztás hajdanában

helyeken a fiatalok megismerkedésének az időpontja előttre vették kötelezőnek ezt a feltételt, mert a maga természetes rendjében elfogadott volt a házasságkötés előtti szerelmi kapcsolat.

A párválasztás személyi szabályai között kell megemlítenünk a vérfertőzés, az incestus tilalmát. Az ide vonatkozó, főleg egyházi előírásokat a szokásjog sehol nem törte meg, tehát elsősorban tilalmazták a szülő és a gyermekek, valamint a testvérek közötti házasságot. Népünk a vérrokonok összeházasodásától általában irtózott és azt elkerülte. „Még a kutyával is jobban esszefekhet- tek vóna, mint egymással” — mondogatták sokfele. Egyetlen esetet ismerünk, amikor a vérfertőzéssel vádolt különnemű ikertestvérek a néphagyományra utalással védekeztek úgy, hogy ikertestvérek között lehetséges házasság. Történetesen 1835-ben a Tolna megyei Büntetőtörvényszék előtt álló Kaiszer Mihály és Erzsébet ikertestvérek védekeztek ilyen módon, minthogy környezetükben sokaknak volt ez a véleménye. A bíróság ítéletéből kitűnt, hogy a „pómép” közt valóban uralkodott ilyen hiedelem és ezért a vádlottakat csak „megfeddés”- re ítélte.

A párválasztást unokatestvérek közül is tiltották. Az az igény azonban, hogy a vagyon ne menjen széjjel. ne kerüljön ki a családból, a két világháború közti időkben már első unokatestvéreket is összehozott. Állami engedély alapján első unokatestvérek rendszeresen kötött házasságára a 40-es évekből adataink vannak sok Duna-melléki (Dunaföldvár, Solt) településből, Szentkirályszabadjából, Kondorfáról (Vas m.), Németkérről (Tolna m.), sok Heves megyei községből (Verpelét, Aldebrő. Feldebrő, Kál, Besenyőtelek, Makiár, Egerbakta stb.); 1941-ben Egerbakta és Makiár községek vezetői az unokatestvérek közötti gyakori házassággal hozták kapcsolatba azt, hogy ott sok volt a nyomorék, néma, szellemileg és testileg fejletlen, gyorsan hadaró beszédmodorú gyerek.

A PÁRVÁLASZTÁS ALKALMA ÉS MÓDJA

A fiatalok ismerkedésének az alkalmai falun általában adottak, mezővárosban már sokkal ritkábbak voltak. Ebből a szempontból szerepet játszottak a családi események (keresztelő, lakodalom, temetés, névnap stb.). a közös munka (kaláka, részesség, aratás, tollfosztóka, dörzsölő, bukbálás stb.), a közös szórakozás (fonó, játszóház, guzsalyos. tánc stb.) egyaránt.

A falvak közti kapcsolatban általában ugyanezek jöhettek számításba, mert a fiatalok a közös családi vagy egyéb eseményekre meghívták egymást.

Az ismerkedésre alkalmat nyújtottak a legény részére a katonaszolgálat különböző helyei, a leány vidéki szolgálatai, rokonokhoz és ismerősökhöz nagy ünnepek napjain tett látogatások, de leginkább a híres vásárok és búcsúk.

Leányvásár — olvashattuk régi írásokban. Vajon itt adták-vették a lányokat, ahogy erre a névből következtetni lehetne? Mik is voltak tehát a leány vásárok?

Szórványos, szétszórt lakosságú helyeken vásár vagy búcsú alkalmával a környező népek nemcsak azért jöttek össze, hogy áruikat kicseréljék, aktuális szükségleteiket beszerezzék, hanem hogy eladósorban levő lányaikat bemutassák, férjhez menésüket elősegítsék. Nincs adat arra, hogy ilyen alkalommal adták-vették volna a lányokat, bár figyelemreméltó CSAPLOVICS János érdekes utalása I. Rákóczy Ferenc egyik rendelkezésére. Ebben Rákóczy valamennyi Szatmár megyei vár kommendán- sának meghagyta, hogy a feleségek árát limitálja és egy

asszonyért elég legyen 30 Ft. Erről az adatról közelebbit azonban nem tudunk.

A leányvásár vagy leánynéző vásár a helyi szokások szabályai szerint rendszeresen volt eljegyzés vagy házasságkötés színhelye, ezért néhány leírás erejéig szeretnénk rá kitérni.

Zomborban (v. Bács-Bodrog m.) minden év október második vasárnapján került sor a leányvásárra, amikor a városfiataljai egy kijelölt helyen összejöttek és nagy kör képezve táncoltak. A házasulandó legények szülei vagy rokonai a kör közepébe beállva, fiuk részére kiszemeltek egy leányt, akinek piros almát (benne bankóval vagy ezüst pénzzel) nyújtottak át. „A szokás szerint — ha a hajadon az almát elfogadta, az eljegyzés megtörtént, s a gyűrűváltást vagy ugyanazon, vagy legközelebbi napon ünnepélyesen megtartották. Ha pedig a lány az almát visszautasította, az annyit jelentett, hogy neki a legény sem kell.”

Híres volt a gainai (v. Hunyad m.) leányvásár a havas „La joc” (táncolóhely) nevű bércen, ahová július 13- án (a görög naptár szerint Péter-Pál napján) jöttek össze a környékbeliek teljes ünnepi díszben. Az eladó, férjhez menő lányok ökrösszekéren vagy lóháton ösz- szes kelengyéiket is magukkal hozták és a tetőn sorra kirakták, mintegy mutogatva azok értékét. A legények tömegesen megszemlélték a kirakott portékákat, és ha valamelyik lány megtetszett, a legény és a lány apja ..paroláztak, iddogáltak, szóval kézfogót tartottak”. Sok esetben nemcsak a kézfogóra. hanem az esküvőre is sor került, mert pap és kántor ebből az alkalomból mindig tartózkodott a hegyen.

A bodonyi (Baranya m.) búcsúra szeptember 14-én a környező falvakból minden épkézláb legény és lány el szokott menni. A legények itt szemelték ki maguknak azt a lányt, akivel a következő farsangban házasságot kötöttek. Bábszívet vettek a lánynak, aki azt kitette az ablakba és ebből tudták, hogy már ki van választva. Ugyancsak híres búcsúvásár volt az oroszlói (Baranya m.). őrangyalok vasárnapján, amelyre a szülők a fejükön vitték a leányok két-három öltözet váltani való ruháját. A leányok a templom mellett sorban felálltak, a legények pedig sétálva szemelték ki a leendő élettársat.

így vált századokon keresztül a vásár és a búcsú a házasságkötési szándék kommunikációs helyévé és valóságos házasságközvetítői funkciót töltött be.

A házasság nagy, komoly dolog, ezért a végső elhatározást a legrégibb időkben nem bízták a fiatalokra, hanem — főleg a vagyonosoknál — a szülők választották ki gyermekük házastársát, vagy ha a fiatalok meg is találták egymást, a szülők hozzájárulása nélkül házasságkötésre nem kerülhetett sor.

Ez a szabály szinte országosnak volt mondható, ami abban leli magyarázatát, mert a szülők, az idősebbek ismerték azt a sok megkötő szempontot, amelyekről előbb már szóltunk. De ahogy a köztudatban a hagyományos feltételek halványultak, koptak, úgy — főleg a második világháború óta — nyertek a fiatalok jogot arra. hogy házastársukat személyiségüknek, egyéniségüknek megfelelően maguk választhassák meg.

A matyókról 1857-ben ezt írta a Napkelet: „Nálok nem a szerelem szerzi a házasságot, hanem a szokás. Nem a házasulandó választ magának földi élete pályájához élettársat, hanem a szülők néznek ki számára olyant, akit jónak látnak. A matyó, többnyire a Tisza mellett haszonbérelvén pusztákat, nyaronta többnyire ott lakik, s ha a fiú, akit szülei házasodásra alkalmatosnak látnak, ami eddig többnyire 19—20 éves korukban történik, ősszel hazajön, — az apa vagy anya azon hír49